Rush: Clockwork Angels

írta Mike | 2012.07.16.

Megjelenés: 2012

 

 

Kiadó: Anthem / Roadrunner

Weblap: http://www.rush.com/

Stílus: Progresszí­v Rock/Hard Rock

Származás: Kanada

 

Zenészek

Geddy Lee - ének, basszusgitár
Alex Lifeson - gitár
Neil Peart - dobok

Dalcímek
01. Caravan 02. BU2B 03. Clockwork Angels 04. The Anarchist 05. Carnies 06. Halo Effect 07. Seven Cities Of Gold 08. The Wreckers 09. Headlong Flight 10. BU2B2 11. Wish Them Well 12. The Garden
Értékelés

3 ember. Közel 40 év. 19 album. A U2-t leszámítva nem tudok még egy ma is aktív zenekart, amelynek tagjai egyazon felállással alkotnak megszakítások nélkül majd’ négy évtizeden keresztül, mindennek tetejébe igen magas színvonalon; tudniillik a Rush teljes diszkográfiájának ismeretében bátran kijelenthetem, nemhogy gyenge lemezzel, de igazából még középszerűvel sem álltak elő, s noha nyilvánvalóan van különbözőség a megannyi soralbum között, a minőségen eleddig sosem esett csorba. Persze nekem is megvannak a személyes kedvenceim, nem is kevés: ’A Farewell To Kings’, ’Hemispheres’, ’Moving Pictures’, ’Counterparts’, ’Test For Echo’… S annyi bizonyos, hogy immár a friss opus, a ’Clockwork Angel’ is felsorakozott melléjük.

Jóllehet ismét öt hosszú évet kellett várni az új korongra, az eredmény minden várakozásomat felülmúlta: mert ami ebben a 66 percben történik, az maga a Zenei Beteljesülés, hangozzék ez bármennyire is patetikusan. Az album első két dalát – Caravan; BU2B – már ismerhetjük korábbról, hiszen pontosan két évvel ezelőtt kiadták őket kislemezen; tulajdonképpen azóta csiszolgatják a ’Clockwork…’-öt (még ha közben be is iktatták a „Time Machine” turnét). Neil Peart dobos nyilatkozta, hogy a dalszövegek és a dobtémák tekintetében az eddigi legnagyobb teljesítményét hallhatjuk tőle, Alex Lifeson gitáros szerint pedig lüktet-lélegzik az anyag, amely egyúttal amolyan „filmszerű” hangulatot kapott. És valóban: a Grammy-díjas Nick Raskulinecz producer bábáskodása alatt készült korong elképesztően tisztán és természetesen szól! Ugyanő javasolta Peartnek, hogy ez alkalommal konkrét sztorit írjon az albumhoz, mert bármily meglepő, koncepciózus lemez még hiányzott a Rush-életműből, jóllehet már korábban is belemerültek a történetmesélésbe egy-egy hosszabb lélegzetű eposz erejéig: lásd például a The Fountain Of Lamneth, a 2112 vagy a Cygnus X-1 Book I & II gigantikus szerzeményeket.

A dobos zseni tollából ezúttal is egyszerű, ámde mélyen filozofikus, bölcs, költői dalszövegek születtek, amelyekből aztán a sci-fi/steampunk irodalom egyik közismert alakjával, és egyben régi-régi barátjával, Kevin J. Andersonnal készítettek regényt. Egy alkimista fabuláról van szó tehát, egy fiatal utazó kalandos küzdelmeiről, aki a rend és a káosz erőivel kénytelen felvenni a harcot, miközben egy színpompás távoli világról álmodik, az aranycsinálás, a kalózkodás, az egzotikus karneválok rejtett városairól, ahol az Órásmester képviseli a Rendet, míg a gonosz Anarchista a Káoszt… A történetet állítólag Voltaire Candide-ja ihlette, s afféle Bildungsroman, azaz dalokba oltott „fejlődésregény”. A némiképp a ’87-es ’Hold Your Fire’-éra hajazó puritán borító nekem személy szerint kevésbé tetszik, jobban örültem volna, ha a ’Clockwork…’ kapja meg a ’Caravan’ single grafikáját, és nem fordítva. De ez legyen a legnagyobb gondom, ugyanis a bő egyórányi dalcsokorban egyéb kivetnivalót tényleg nem találok. (Máskülönben a banda „házi” grafikusa, a Hugh Syme alkotta borítóképen szereplő óra számlapja este kilenc-tizenkettőt mutat, ami utalás az 1976-os klasszikusra, a ’2112’-ra.)

A tüzes Caravan nyitja a dalok sorát: tulajdonképpen egy hagyományos Rush-szám, tipikus kavargó riffekkel; itt mutatkozik be a főhős, a farmer fiú, aki az elrobogó vonatokat nézi elvágyódva, ugyanis ez az idillikus és kiszámítható világ, amiben él, szinte fojtogatja őt. A szerzőpáros szerint a BU2B (azaz „Brought Up To Believe”) a Led Zeppelinnel áll rokonságban füstös-bluesos riffjeivel, a refrén magasztos, a szöveg pedig arra utal, hogy történjék bármi, a sorsunkat nem kerülhetjük el, hiszen mindig azt kapjuk, amit érdemlünk. A hét és fél perces címadó talán a legkomplexebb szerzemény mindközül, s a ’70-es évek Rush hangzásához nyúlik vissza; az idejét sem tudom, mikor írtak utoljára efféle progresszív dalt. Mindenesetre le vagyok nyűgözve! A zajosan áramló gitárfolyamokkal tarkított The Anarchist az első szám, ami elkészült, Geddy Lee pedig azt énekli, hogy „A hiányzó részem úgy vesz körül, mint egy ketrec”. Súlyos, koszos riffek sorjáznak a Carnies-ben, e témák Lifesonékat Hendrix stílusára emlékeztetik, a légies, lebegős részek azonban megidézik a The Spirit Of Radio-t, egyik régi gyöngyszemüket is. Az utazócirkuszban járunk, ahol a farmerfiú munkát kap, és lefüleli a bombát elhelyező Anarchistát, így mentve meg a karnevál népét…

Lágy húrokat penget a szellősebb hangszerelésű, álmodozó jellegű Halo Effect, amely valahol a Closer To The Heart és az Armor And Sword románcának szerelemgyereke. És hát nem másról, mint a csalfa szerelemről szól: a fiú szívét elrabolja az akrobatalány, de rá kell döbbennie, hogy mindez csupán egy illúzió, nem több. Nagy kedvencem a Seven Cities Of Gold is, a középrészében hallható pszichedelikus elszállás pedig igencsak hatásos, a visszafogott vokálokkal dúsított refrén nem különben! Az album legkönnyedebb száma egyértelműen az enyhén popos beütésű, érzelmes The Wreckers, amelyben még U2-s hatásokat is felfedezhetünk. A dobost az angol drámaíró, Daphne du Maurier egyik munkája ihlette, méghozzá az 1936-ban publikált gótikus bűnregénye, a Jamaica Inn. A hónapokkal ezelőtt nyilvánosságra hozott, szenvedélytől fűtött Headlong Flight a lemez legmetalosabbja, helyenként még Tool-ízű (!) kiállások is felbukkannak, a főriffet pedig tudatosan emelték át a ’75-ös Bastille Day dalukból. Peart: „Mit is mondott Oscar Wilde? ’Az önplagizálás már stílus’.” Egyébiránt korábban úgy állt a dolog, hogy a Headlong Flight lesz a szokásos instrumentális számuk, hosszú jammelős részekkel gazdagítva, de végül másképp döntöttek, szöveget kapott, a hangszeres orgiát pedig alaposan megnyesték (noha a nóta így is hét és fél perces lett), élőben azonban azt tervezik, hogy jól elnyújtják, mint például a Working Man-t.

A vonósokkal kísért, nyúlfarknyi BU2B2 vezeti fel a pattogós Wish Them Well-t, amelyben a főhős megbékél életével, még ha le is győzték; el kell kerülni azokat, akik megsebeztek, és minden jót kívánni nekik – ez a legjobb válasz. A lemezzáró The Garden-ről csupán annyit mondanék: maga a Csoda. Gyönyörű ballada, Geddy szívszaggatóan szépen énekel, az ünnepélyes fináléja pedig csakis a Pink Floyd nagyságához mérhető, méltó lezárása az albumnak. A farmerfiú ebben a metaforikus kertben talál rá szeretetre, a nyugalomra, a tiszteletre. Az Élet mértékére. Ez volt hát a küldetése.

Pontszám: 10

Legutóbbi hozzászólások