Joe Bonamassa: Driving Towards The Daylight

írta Bigfoot | 2012.06.30.

Megjelenés: 2012

Kiadó: Provologue Records

Weblap:  http://jbonamassa.com/

Stílus: Blues

Származás: USA

 

Zenészek
Joe Bonamassa - gitár, ének, mandolin Anton Fig - dob Arlan Schierbaum - orgona, zongora Brad Whitford - gitár Michael Rhodes - basszusgitár Vendégzenészek: Doug Henthorn - háttérének Carmine Rojas - basszusgitár Blondie Chaplin - gitár Harrison Whitford - gitár Jeff Bova and The Bovaland Brass - fúvosok Pat Thrall - gitár Jimmy Barnes - ének
Dalcímek
01.Dislocated Boy 02.Stones in My Passway 03.Driving Towards the Daylight 04.Who's Been Talking? 05.I Got All You Need 06.A Place in My Heart 07.Lonely Town Lonely Street 08.Heavenly Soul 09.New Coat of Paint 10.Somewhere Trouble Don't Go 11.Too Much Ain't Enough Love
Értékelés

Komolyan mondom, elvonási tüneteim lennének, ha nem háromhavonta kellene írnom az amerikai bluesgitáros-fenomén soron következő munkájáról. Persze, nincs még vége ennek az évnek, hiszen, ősszel lát napvilágot Jon Lord újraálmodott ’Concerto’-ja, az ő pengetésével, no, és folyik a harmadik Black Country Communion dalainak felvétele, ennek megjelenését is az év végére ígérik.

A recept most is a régi: saját dalok keverednek feldolgozásokkal, ám ezúttal, az utóbbiból került több az albumra. A három általa jegyzett dal elég különböző jegyeket visel: az iniciálé, a Dislocated Boy egy lassú földbedöngölő bluestéma, a címadó egy érzelmes ballada, a Heavenly Soul slágergyanúsnak tűnik. Nem egyformán nyúl hozzá a tradicionális előadók témáihoz, hiszen az eredetileg Robert Johnson által jegyzett Stones In My Passway, vagy Howlin’ Wolf dala, a Who’s Been Talking mai hangon szól, viszont Wilie Dixon dala, a I Got All You Needet nem nagyon bántja, hagyja, hogy csak úgy nyersen nekitámadjon a lemezvásárlónak.

Még egy gondolat a már említett Robert Johnson és Howlin Wolf dalokhoz: ha az elsőhöz odatesszük a Led Zeppelin Custard Pie dalát, a másodikhoz pedig a Whole Lotta Love-ot, hát, bizony elég egyértelmű Jimmy Page és társai honnan merítettek, mondjuk az utóbbi miatt már Willie Dixonnal szemben el is veszítettek egy plágiumpert egy másik Dixon-dal kapcsán, (You Need Love) és akkor még ez is. A hasonlóság még egyértelműbb, ha meghallgatjuk Bonamassa feldolgozásait, bár ki tudja, az ő fülében mennyire csengtek a Zep-nóták...

Persze nem csak a nagy ősök dallamait buherálta meg Bonamassa, hanem néhány nagyszerű kortárs szerzeményét is górcső alá vette. Bernie Marsden A Place In My Heart szomorú bluesa Gary Moore-ízűen hangzik, valahogy ki is lóg az összes többi közül hangulatában, nem is érzem a saját hangját ezen a felvételen, a fúvósok hozzáadása is ezt az érzetemet erősíti. Tom Waits előtt mindenki tiszteleg, még az olyan veteránok is, mint Jon Lord és haverjai a Blues Projectben. Nos, Joe Waits egy korai dalát, a New Coat Of Paintet vette elő, a ’Heart Of Saturday Night' LP-ről, tekerős gitáros bluest faragva az eredeti zongoracentrikus darabból.

Hősünk ezúttal sem bízott a véletlenre semmit, régi jó szokása szerint nagy neveket hívott a stúdióba, szóval itt penget Brad Whitford az Aerosmithből, valamint a legendás gitáros, Pat Thrall és eljött a kiváló ausztrál énekes, Jimmy Barnes, hogy a végén egy saját dalát, a híres Too Much Ain’t Enough Love-ot közösen „elbonamassásítsák”. Jobb is lett, mint az eredeti: karosabban, markánsabban szól.

Pontszám: 8