Joe Bonamassa: Driving Towards The Daylight
írta Bigfoot | 2012.06.30.
Megjelenés: 2012
Kiadó: Provologue Records
Weblap: http://jbonamassa.com/
Stílus: Blues
Származás: USA
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Komolyan mondom, elvonási tüneteim lennének, ha nem háromhavonta kellene írnom az amerikai bluesgitáros-fenomén soron következő munkájáról. Persze, nincs még vége ennek az évnek, hiszen, ősszel lát napvilágot Jon Lord újraálmodott ’Concerto’-ja, az ő pengetésével, no, és folyik a harmadik Black Country Communion dalainak felvétele, ennek megjelenését is az év végére ígérik.
A recept most is a régi: saját dalok keverednek feldolgozásokkal, ám ezúttal, az utóbbiból került több az albumra. A három általa jegyzett dal elég különböző jegyeket visel: az iniciálé, a Dislocated Boy egy lassú földbedöngölő bluestéma, a címadó egy érzelmes ballada, a Heavenly Soul slágergyanúsnak tűnik. Nem egyformán nyúl hozzá a tradicionális előadók témáihoz, hiszen az eredetileg Robert Johnson által jegyzett Stones In My Passway, vagy Howlin’ Wolf dala, a Who’s Been Talking mai hangon szól, viszont Wilie Dixon dala, a I Got All You Needet nem nagyon bántja, hagyja, hogy csak úgy nyersen nekitámadjon a lemezvásárlónak.
Még egy gondolat a már említett Robert Johnson és Howlin Wolf dalokhoz: ha az elsőhöz odatesszük a Led Zeppelin Custard Pie dalát, a másodikhoz pedig a Whole Lotta Love-ot, hát, bizony elég egyértelmű Jimmy Page és társai honnan merítettek, mondjuk az utóbbi miatt már Willie Dixonnal szemben el is veszítettek egy plágiumpert egy másik Dixon-dal kapcsán, (You Need Love) és akkor még ez is. A hasonlóság még egyértelműbb, ha meghallgatjuk Bonamassa feldolgozásait, bár ki tudja, az ő fülében mennyire csengtek a Zep-nóták...
Persze nem csak a nagy ősök dallamait buherálta meg Bonamassa, hanem néhány nagyszerű kortárs szerzeményét is górcső alá vette. Bernie Marsden A Place In My Heart szomorú bluesa Gary Moore-ízűen hangzik, valahogy ki is lóg az összes többi közül hangulatában, nem is érzem a saját hangját ezen a felvételen, a fúvósok hozzáadása is ezt az érzetemet erősíti. Tom Waits előtt mindenki tiszteleg, még az olyan veteránok is, mint Jon Lord és haverjai a Blues Projectben. Nos, Joe Waits egy korai dalát, a New Coat Of Paintet vette elő, a ’Heart Of Saturday Night' LP-ről, tekerős gitáros bluest faragva az eredeti zongoracentrikus darabból.
Hősünk ezúttal sem bízott a véletlenre semmit, régi jó szokása szerint nagy neveket hívott a stúdióba, szóval itt penget Brad Whitford az Aerosmithből, valamint a legendás gitáros, Pat Thrall és eljött a kiváló ausztrál énekes, Jimmy Barnes, hogy a végén egy saját dalát, a híres Too Much Ain’t Enough Love-ot közösen „elbonamassásítsák”. Jobb is lett, mint az eredeti: karosabban, markánsabban szól.
Legutóbbi hozzászólások