Suspyre: Suspyre

írta Mike | 2012.06.20.

Megjelenés: 2012

 

 

Kiadó: Független

Weblap: http://www.myspace.com/suspyre

Stílus: Szimfonikus/Progresszí­v Metal

Származás: USA

 

Zenészek
Clay Barton - ének Gregg Rossetti - gitár, szaxofon, programozás, basszusgitár (fretless), Chapman Stick Gabriel Marshall - dobok Sam Bhoot - basszusgitár April Sese - billentyű, zongora Andrew Distabile - gitár
Dalcímek
01. Chaser 02. Tranquility And Stress 03. The Divided Son 04. Still Bending The Violet 05. The Fire Dancer 06. Cancún 07. Shades... (instrumentális) 08. The Cycle 09. The Whispers Never Written 10. The Man Made Of Stone
Értékelés

Sokszor, sok helyen elhangzott már, hogy a progresszív metal műfaja évek óta egyhelyben toporog, és éppen e kifejezés eredeti jelentése kopott meg az idők során. Erre tessék, jön egy fiatal amerikai banda, és letaglóznak, ahogy kell! Nem merek olyan zengzetes kijelentéseket tenni, hogy a New Jersey-i Suspyre hozta el a progresszív műfajba magát a progresszivitást, ám írásom tárgya, a csapat negyedik albuma mindenképpen egy új színt vitt fel a kissé megszürkült palettára: az önmagukról elnevezett korong ugyanis egy igen-igen kiváló munka, amelynek az évértékelő toplistámon máris bérelt helye van. Olyannyira erős alkotás ez, hogy az eddig utolsó Dream Theaterrel való összevetésben nálam a Suspyre kerül ki győztesen, még ha nem is kiütéssel, hisz azért Petrucciék is kitettek magukért a ’Dramatic Turn…’-nel. Nem véletlen a Dream-párhuzam, tudniillik a Suspyre-nek is az Álom Színház kapujában keresendők a legfőbb gyökerei; ám míg sokan megelégszenek a szolgai másolással, addig a flemingtoni fiatalok szépen kialakítottak egy könnyen beazonosítható, saját(os) hangzásvilágot így a negyedik stáció magasságában. Nem mellesleg pedig baromi jó zenét tolnak!

A Suspyre 2001-ben kovácsolódott együttessé, a bemutatkozó korongig egészen 2005-ig kellett várni, onnantól kezdve azonban szorgosan készítették lemezeiket, a minőségből jottányit sem engedve. Nem tévedünk, ha a muzsikájukat olyanokéval állítjuk párhuzamba, mint a Symphony X vagy az Anubis Gate, ám a New Jersey-i srácoknál a technikás-virtuóz, olykor izmosan „matekos” prog metal-jellegzetességek mellett tetten érhetők komolyzenei ihletésű billentyűs témák és jazz-elemek szép számmal, s ez nincs másképp az új anyagon sem. A korábbi albumaikkal ellentétben ezúttal a borítófestmény roppant kifejező azzal a reményvesztettséget tükröző rideg-kék szépségével, a tompa és maszatos hangzásról azonban már nem tudok ilyen dicsérően nyilatkozni; tulajdonképpen ez az egyetlen szegmense a lemeznek, amit negatív kritikával kell illetnem: elsősorban az élettelenül puffogó pergő megszólalásán dolgozhattak volna még, bár összességében azért nem vészes a helyzet.

A zenei anyag azonban kitűnő! Már rögtön a kezdő Chaser megadja a jó alaphangulatot Symphony X-es témázgatásaival és Pain Of Salvation-szerű énekével. Az óriási hanggal megáldott Clay Barton hol a nagy Russell Allent idézi, amikor karistoló ráspolyt növeszt a torkába, hol pedig Daniel Gildenlöw-öt a tisztább dallamok révén. Emellett olykor hörgést is hallhatunk, mint a 10 perces Tranquility And Stress-ben, ahol hosszú perceken át váltakoznak a sötéten örvénylő, komor témák a leheletfinom zongorás jazz-betétekkel. Külön kiemelném a szaxofon gyakori előfordulását, és azt, mennyire tetszik, hogy a lemezen nem csupán a progresszív bandákra jellemző szinti-hangok dominálnak, hanem zongorajáték is díszít majd’ mindegyik számot, sok esetben zordon riffek ölelésében. És ami a legfontosabb: a 62 perces album csak úgy roskadozik az emlékezetes és ötletes megoldásoktól, emiatt még a legkomplexebb hangszeres orgiákba sem fárad bele az emberfia, mert minden pillanatban jön egy izgalmas epizód, egy olyan apróság, amire felkapod a fejed, és amelyeket nem feleded egyhamar. Igaz az is, hogy kell jó pár hallgatás, mire letisztulnak és helyükre kerülnek a dolgok, mire memorizálhatóvá válik egy-egy refrén, mert az is igaz, hogy nem egy azonnal megnyíló, könnyed háttérzenéről beszélünk, ám ez nagy erénye az anyagnak.

Éljen a sokszínűség: míg a Symphony X-ízeket felvonultató, szikár, power metalos The Fire Dancer a banda szigorúbb arcát mutatja, addig a Cancún egy latinosan tüzes, smooth jazzes dal táncos játékossággal, az énektémáiban ugyancsak a Pain Of Salvationre emlékeztet. Ha ’94-et írnánk, az MTV unásig játszaná, a Suspyre pedig szépen felgyalogolna az elitligába, ebben biztos vagyok! Számomra már most is ott vannak. Mert akik olyan klasszis dalokat tudnak írni, mint a Diótörő-motívumot is magába foglaló progresszív kamaradarab, a zseniális The Whispers Never Written vagy a Symphony X nagyságához mérhető, bő 12 perces, komolyzenei hatású lemezzáró eposz – azoknak a legnagyobbak közt a helyük! Kérem szépen, ez mestermunka a javából!

Pontszám: 9

Legutóbbi hozzászólások