Jorn: Bring Heavy Rock To The Land

írta Mike | 2012.06.12.

Megjelenés: 2012

Kiadó: Frontiers Records

Weblap: http://www.jornlande.com/

Stílus: Hard Rock/Heavy Metal

Származás: Norvégia

Dalcímek

Értékelés

Jørn Lande az egyik kedvenc énekesem. Épp ezért az ideg megesz amiatt, hogy idejét-energiáját harmadosztályú szólóanyagaira és azoknak turnéjára fecsérli, ahelyett, hogy lecövekelne végre egy világverő aktív bandában. Mondom, aktív. Mert a Masterplan persze eszméletlenül jó, de többet fogod látni Keith Richardsékat járókerettel koncertezni, mint a germánokat. Határozottan állítom, hogy a valóban remek ’Worldchanger’ kivételével Jørn teljes szólómunkássága labdába sem rúghat egyik-másik Ark- vagy Masterplan-lemezzel, hogy a kultikus-zseniális Beyond Twilight-debütöt már csak halkan említsem. Mert emberünk hiába korunk egyik legnagyobb torka, ha jellegtelen számok garmadájából kell gazdálkodnia. Igazából a 2006-os ’Duke’ volt az utolsó szólóműve, amelyet egész formás produkciónak tartok, ellenben az azt követő két korongot (’Lonely Are The Brave’ és ’Spirit Black’) néhány elkeseredett hallgatás után félrehajítottam, s azóta sem próbáltam felmelegíteni viszonyunkat.

Mivel a ’Spirit Black’ immáron három éve jelent meg, és Lande is visszafogta magát a különböző vendégszerepléseit illetően, azt gondoltam, na, a friss szólóanyaga ezúttal egy kreativitástól duzzadó, izgalmas dalcsokor lesz, amikor azonban május közepén nyilvánosságra hozták az első szerzeményt, reménykedésem mindjárt zuhanórepülést vett: a címadó tétel ugyanis egy rémunalmas és fárasztó valami, ráadásul a gyengécske hangzás sem sarkallt arra, hogy epekedve várjam a hetedik Jorn-cuccot. Ha összevetem a ’Bring Heavy Rock…’-ot a sokak (és jómagam) által a legjobbnak ítélt szólólemezzel, a ’Worldchanger’-rel, a hasonlóság ki is merül a borítón virító varjúpajtásban, pedig a szerzőpáros megegyezik: Lande mellett ez alkalommal is Tore Moren volt a másodpilóta, ahogy a 2001-es opuson. És én ebben látom a fő problémát: a szőke norvég akkor lubickol igazán, amikor olyan zeneszerző zsenik állnak mögötte, akik érzik a dalt, mint Tore Østby (Ark) vagy Roland Grapow (Masterplan); s nyilván nem arra gondolok, hogy a főszereplőnek le kellene passzolnia az alkotás stafétabotját, de egyre inkább beigazolódni látszik, hogy Jørn „csak” klasszis énekes, dalszerzőnek viszont középszerű.

Ám nem csupán a muzsika színtelen-szagtalan: ahogy a két előző szólólemezre, úgy a ’Bring Heavy Rock…’-ra is áll, hogy Lande énektémái egész egyszerűen laposak és ötlettelenek; hiába az óriási hang, hogyha a dallamok erőltetettek, nem emlékezetesek, talán ha két ízben kaptam fel a fejem egy jól eltalált refrénre vagy dallamívre. És ez nem sok. Semmi nem indokolja tehát, hogy a kellemetes lírai (!) nyitányt követő két számot (a címadó és az A Thousand Cuts) 7 illetve 8 percig nyújtsák, így aztán még negyedóra sem telik el, én már túlvagyok egy tucat ásításon. Ráadásul Jørn imádja ezeket a lomhán lötyögős középtempókat, s ha ezeket még megfejelik jellegtelen ritmizálással meg dinamikátlan-enervált hangzással, kész is a Tökunalmas Album recipéje. Persze most is érezhetőek a Dio- és Whitesnake-hatások, ám főszereplőnknek a fogósságot sajnos nem sikerült ellesnie mestereitől; de még saját magától sem, hisz bánatomra egy Sunset Station-szintű slágert sem találunk. Talán a ’Duke’ óta… Az meg nem tegnap volt. Untam is rendesen a Crazy Mamás koncertjét… Afelett még csak-csak eltekintek, hogy Jørn hitvallása kimerül a „God bless Rock” szófordulatok ismételgetésében, arra azonban nincs mentség, hogy például az A Thousand Cuts-ba és a Live And Let Fly-ba olyan teszkógazdaságos riffeket gyömöszöltek, amelyekre már ’87-ben azt mondta volna a Paksi Endre is, hogy gyerekek, ezt ne, ez ciki.

Azért mondjuk pont az A Thousand Cuts refrénje egész pofás, sőt egyenest a lemez egyik legjobbja, a gyors Chains Around You pedig olyan, mint egy, eleddig a fiókban porosodó Masterplan-himnusz igen jóféle vezérdallammal, ám a buta tika-tika dobtéma alaposan tönkreteszi. Illetve a The World I See-ben is vannak kiemelkedő énekmelódiák (viszont bő 6 percben ez is izzadságszagúvá lesz), az enyhén Led Zep-ízű Black Morning pedig szintén hangulatos, de semmi több. Ahogy a teljes korong: pár hónap múlva már egy hangjára nem emlékszem. Noha a Világ Egyik Legjobbja énekelt rajta…

Pontszám: 5.5