The Cult: Choice of Weapon
írta Edeneye | 2012.06.05.
Megjelenés: 2012
Kiadó: Cooking Vinyl
Weblap: http://www.thecult.us/
Stílus: Hard Rock, Alternatív Rock
Származás: Egyesül Királyság
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Sokat kellett várni az új Cult-albumra, de úgy tűnik, megérte. Az öt évvel ezelőtti ’Born Into This’ lemezen már határozottan látszott, hogy mi az a vonal, amely mellett az együttes elkötelezte magát: kicsit ’80-as, kicsit ’70-es évek retro, hard rock és post-punk némi pszichedéliával fűszerezve. Nem véletlenül turnézott a The Cult nemrégiben a 80-as évek elejének meghatározó lemezével, a ’Love’-val: hangzás, érzés és hangulatvilág tekintetében leginkább ez a korai lemez az, amely némileg itt is megidéződik. Persze a ’Choice of Weapon’ magán viseli az egyéb hatásokat is, amelyeket a zenekar hosszú pályafutása alatt magába olvasztott, így tekinthető az életmű egyfajta „keresztmetszetének” is. Az új lemezen talán az eddigieknél hangsúlyosabbnak tűnik a pszichedelikus vonal. Astbury hangja sokat mélyült az évek során – azonban az már korántsem biztos, hogy ez feltétlenül hátrány lenne –, ráadásul így már a Morrisonhoz való hasonlítgatás sem tűnik erőltetettnek. Én nem érzem azt, hogy az énekes küszködne, hogy egykori önmaga árnyéka lenne csupán, mint ahogy azt némely kritika hangsúlyozza. Irreális elvárás is lenne egy 50 éves énekestől az, hogy a hangja olyan legyen, mint 20 éves korában.
Igaz, hogy határozottan más hatású így a The Cult zenéje, mint korábban, azonban egyáltalán nem kell még temetni a zenekart. Már csak azért sem, mert a ’Choice of Weapon’ számos kifejezetten erős, karakteres dalt tartalmaz, olyan potenciális slágereket, amelyeket talán egy kissé hiányolhattunk az előző lemezről. Ilyen például a kezdő Honey From A Knife, amely sodró lendületével és slágeres refrénjével akár a ’Sonic Temple’ lemezen is elfért volna, a szintén refrén-központú Amnesia, a kifejezetten „ütős” Lucifer és a 70-es évek retro jegyében fogant A Pale Horse. Külön kiemelném még a klipes For the Animals-t, ahol egyszerre van jelen az ’Electric’-’Sonic Temple’ lemezek rockos direktsége, és a ’Dreamtime’-’Love’ vonal misztikussága. Billy Duffy játékában néhol még a ’Southern Death Cult’ post-punkja is ott kísért.
Emellett a lemezen végig jelen van egy visszafogottabb, melankolikusabb vonulat is, mint amilyen az elmélkedős Life>Death, a Wilderness Now, de leginkább a lemezt záró This Night In The City Forever az, amely aláhúzza ezt a vonalat. Kevés ennél szomorúbb számot írt a The Cult, talán a ’Ceremony’ lemez balladájához, az Indianhoz tudnám hasonlítani. Némileg itt válik megfoghatóvá a nyomokban mindig is jelen levő goth-dark hatás is, a gitárkezelésről itt akár még akár a Fields Of The Nephilim is eszünkbe juthat. Erős darab, amely a szolid kezdés után a végére egészen katartikussá válva zárja ezt a remek lemezt. Akik beruháznak a limitált kiadásra, még kaphatnak a lemezhez négy bónusz dalt, ezeket azonban már hallhattuk az utóbbi két évben kiadott két „kapszulán.” Itt található talán az egyetlen viszonylag érdektelenebb szerzemény, az Every Man and Woman Is a Star, azonban a másik három szám igencsak rendben van.
A szövegek természetesen most is nagyon igényesek, telve szimbólumokkal és spirituális utalásokkal, amelyet az énekes tibeti buddhizmus iránt támadt új keletű érdeklődése is megerősít. Az elmaradhatatlan indiános image most is jelen van: elég csak a borítóra tekintenünk. Összességében elmondhatjuk, hogy a The Cult nem okozott csalódást. Ezt a lemezt leginkább azok fogják értékelni, akik nem csak felületesen ismerik a zenekart: sok utalás ugyanis csak az életmű egészének tekintetében válik majd világossá.
-Pető Zoltán
Legutóbbi hozzászólások