fbpx

Slash: Apocalyptic Love

írta Adamwarlock | 2012.06.02.

Megjelenés: 2012

Kiadó: Dik Hayd International

Weblap: http://slashonline.com/

Stílus: Hard rock

Származás: USA

 

Zenészek
Slash - gitár Myles Kennedy - ének, gitár Todd Kerns - basszusgitár, vokál Brent Fitz - dobok, ütős hangszerek, elektromos zongora
Dalcímek
01. Apocalyptic Love 02. One Last Thrill 03. Standing in the Sun 04. You're a Lie 05. No More Heroes 06. Halo 07. We Will Roam 08. Anastasia 09. Not for Me 10. Bad Rain 11. Hard & Fast 12. Far and Away 13. Shots Fired
Értékelés

Nagyon sokat váratott magára ez a kritika. Bocsássa meg a kedves Olvasó, nem szándékos volt a dolog. Egyszerűen nem tudtam, hogyan fogalmazzam meg a gondolataimat Slash új lemezével kapcsolatban. Egyesek már kikiáltották az év lemezének. Kapta az 5/5 és a 10/10-es lemezkritikákat. Meghallgattam az albumot, és azt mondtam így igaz: kiváló lemez. Aztán belefutottam a neves sputnikmusic.com beszámolójába, ahol a lemez 1.5/5 pontot ért el. Végigolvasván a cikket, az ott írtakkal is egyet tudtam érteni. Tehát egy érdekes kettősség alakult ki bennem a dologgal kapcsolatban. Jelen írás pedig azért váratott magára, mert ezt az érzést nem tudtam szavakba önteni. Szögezzük le először is, szerintem Slash lemeze teljesen rendben van. Kreatív, jó számokkal van teli, remek hangszereléssel. De nekem valami hiányzik.

Először nézzük meg, hogy miben jó az ’Apocalyptic Love’! Slash számára gondolom felüdülés lehetett Axl Rose és Scott Weiland után Myles Kennedy-vel dolgozni, aki láthatólag egy kiegyensúlyozottabb, problémáktól mentes karakter, és valószínűleg könnyebben vetette magát alá Saul Hudson barátunk akaratának. Ez kihallatszik a lemezen. Nincsenek katyvaszok, eltékozolt ötletek, csak remek ívű, jól felépített dalok. Látszik, hogy a rendkívül eklektikus debütáló album után Slash olyan műfajba került, ahol nagyon otthonosan mozog. A gitártémák az egyszerűen-nagyszerű kategóriába illenek, közérthetőek, ütősek, a szólók pedig dallamosak, könnyedek. Kennedy egyértelműen csak hozzátett az élményhez: tökéletesen illeszkedik ebbe a zenei közegbe. A fickó tiszteletet parancsoló hangmagasságokat tud elérni, és lássuk be, hogy megbízhatóságban, professzionalitásban Axl  fölött jár. A dalok pedig ki lettek találva, dallamosak, könnyedén dúdolhatók, és nem egy igazán erős tétel is helyet kapott köztük. Profi munka, vitán felül áll.

Akkor meg mi lehet a gond? Mi hiányozhat nekem? Ha össze kellene foglalnom a negatívumokat, így tenném: az ’Apocalyptic Love’ az 1987-es ’Appetite For Destruction’ B-kategóriás kiadása. Azaz ugyanazt a miliőt halljuk, ugyanazokat a fasza riffeket, csak hát… nem olyan jól. Nem a nosztalgiázás beszél belőlem vagy az ’AFD’ szent tehénként való beállítása, egyszerűen nem annyira erős ez a 2012-es munka. Amennyivel technikailag Kennedy jobb énekes Axl-nél, annyival sterilebb nála. Ha meghallok egy számot az új lemezről, elismerően bólogatok és fejet hajtok a zenei teljesítmény előtt. Viszont nagy mennyiségben ezek a dalok igencsak szürkék és egybefolyók. Nem azért, mert rosszul lennének megírva, hanem egyszerűen nem elég jellegzetesek. Ráadásul ezek a számok annyira nem jók, hogy ennyire hosszú albumot kerekítsünk ki belőlük. Nehezemre esett tehát teljesen azonosulni a dologgal. Guns N' Roses utánérzés, amiben megvan Slash profizmusa, kiváló zeneszerzői tehetsége, de hiányzik belőle Axl vagánysága, kivagyisága és az attitűdje, amivel arcon köpte a világot. Legyen bármilyen kiváló énekes Myles Kennedy, igazi karaktert nem volt képes adni a lemeznek. Ez így nekem kevés ahhoz, hogy kiemelkedő kiadványnak nevezhessem az ’Apocalyptic Love’-ot.

Természetesen minden negatívumtól függetlenül az összkép pozitív, csak szerintem steril. Bármilyen másik hard rock banda örülhetne, ha negyed ennyire jó korongot ki tudna adni, s igazából a homlokráncolást is csak Slash GNR karrierjének tükrében engedhetünk meg magunknak. Azonban ez a lemez az, ami: egy jó hard rock alkotás. De nem több. 6.5 pont járna becsülettel érte, de fél pontot még megérdemel Slash, mert mégiscsak ő a Lord of the Strings, és az utánozhatatlan gitársoundja még mindig a szívem csücske. Hősünk pedig véleményem szerint a 2010-es lemeze miatt került bele ebbe a mostani hype-ba, és ezt inkább köszönhető annak, hogy felvonultatta a popsirázó, tinikedvenc popcsajokat, Ozzy-aput, Iggy nagybácsit és Lemmy nagyfatert, mint annak, hogy a média valóban felismerte benne újra az értéket. Sebaj! Hallgassuk azért ezt a lemezt, mert az év pozitív kiadványai között van, csak nem akkora durranás, mint aminek sokan beállítják.

Pontszám: 7

Legutóbbi hozzászólások