Tenacious D: Rize Of The Fenix

írta Adamwarlock | 2012.05.19.

Megjelenés: 2012

Kiadó: Columbia Records

Weblap: http://www.tenaciousd.com

Stílus: Comedy Rock, Hard Rock

Származás: USA

 

Zenészek
Jack Black - ének, akusztikus gitár Kyle Gass - akusztikus gitár, vokál, ütőhangszerek, furulya John Konesky - elektronikus gitár, klasszikus gitár, lap steel guitar John Spiker - basszusgitár , zongora , orgona , ütőhangszerek, celeszta, ének, Dave Grohl - dobok Scott Seiver - dobok és egyéb ütőhangszerek Jon Brion - basszusgitár, szintetizátor Chris Bautista - trombita Page McConnell - szintetizátor Andrew Gross - egyéb húros hangszerek Mike Hoy - pozán Christopher Wray - lap steel guitar
Dalcímek
01. Rize of the Fenix 02. Low Hangin' Fruit 03. Classical Teacher 04. Seíąorita 05. Deth Starr 06. Roadie 07. Flutes & Trombones 08. The Ballad of Hollywood Jack and the Rage Kage 09. Throw Down 10. Rock Is Dead 11. They Fucked Our Asses 12. To Be the Best 13. 39
Értékelés

2006 óta az Univerzumban minden létező az egysejtűektől az öntudattal rendelkező, gondolkodó élőlényekig erre a lemezre várt. A Tenacious D a világ legjobb bandája. Ez nem vélemény. Ez tény. A ’Rize of the Fenix’ pedig a világegyetem legjobb albuma (egészen a duó következő kiadványáig). Ez sem vélemény… ez is tény. Tudományosan bizonyított tény. A tények pedig makacs dolgok.

A duó 1994-ben alakult az Actors’ Gang elnevezésű színházi társulat kapcsán. Kezdetben  Jack Black és Kyle Gass riválisként tekintett egymásra, majd az ellentét hirtelen szoros barátságba és egy együttes megalapításába csapott át. Legelső koncertjükön a közönség szavazhatta meg a nevüket. Bár a „Tenacious D” név – ami egy baseballban használatos kifejezés – lett a csapat neve (bár valójában a szavazáson a duó erőltette ezt a nevet). Első kiadványuk, a ’Tenacious Demo’ után Black és Gass saját Tv-műsort kapott. Bár az adások nem voltak kimondottan sikeresek, és az HBO törölte is showt a műsorrendjéről, a duó mégis sikerrel turnézott, majd 2001-ben kiadták első, self-titled lemezüket, ami a vártnál nagyobb sikert aratott. Ezt követte a híres-hírhedt ’Pick of Destiny’ film és a hozzá kapcsolódó lemez, mindkettő megosztó kritikákat kapva, de olyan kiváló zenészek közreműködésével, mint Meat Loaf, Ronnie James Dio és Dave Grohl.

Most, 2012-ben pedig előttünk a legújabb darab, a ’Rize of the Fenix’. Nézzünk rá a borítóra! Igen, egy főnix. Nézzünk rá még egyszer! Fúúúúúúúúúúúúúj! Na, igen. A „D”-től sohasem állt távol a nyers szexualitás és a vulgáris szavak használata. Ez most sincs másképp, de Jack Black szájából és előadásmódjában valahogy az egész olyan ártalmatlannak tűnik. De ettől eltekintve milyen is ez az album? Nos, esszenciális Tenacious D-ről beszélünk. Hangulatában a legelső lemezükre hajaz, hangszerelésében a ’POD’-ra, azaz főleg az akusztikus elemek dominálnak, de kevésbé van filmzene utánérzésünk, ezáltal a dalokon nincs az a teher, hogy a forgatókönyvhöz igazodjanak. Ez nagyon jót tett a lemeznek: bár a 2006-os album bizonyos értelemben zseniális, a ’Rize of the Fenix’ számai egységesebbek, önállóbbak és kevésbé kontextusfüggők.

És valóban! Az idei kiadvány ténylegesen a legerősebb „D” lemez ez idáig. A dalok kitűnően vannak megírva, a dallamok a megszokott módon fülbemászóak, a humor pedig egyszerű mint a százas szög, de annál ütősebb. Külön dicséret illet minden zenészt, aki részt vett a felvételeken, mert a dalok meglehetősen komplexek, még az egyszerűnek tűnő hangszerelésük ellenére is. Jack Blacken mondjuk hallatszott mindig is, hogy nem az a fajta énekes, aki professzionális keretek között látott neki a szakmának, de sajátságos orgánumának és kiváló adottságainak köszönhetően a legnagyobbakkal is képes felvenni a versenyt – azaz vannak nála sokkal rosszabb dalnokok is a rockbizniszben. Kyle barátunk meg valóban a legdögösebben, legepikusabb módon képes játszani egy szál akusztikus gitáron. John Konesky gitárost kell még kiemelnem, mert elsőrangú munkát végzett az album keményebb vonalával, ahol már elektromos gitárt kellett használni. Persze nem maradhat ki Dave Grohl sem, aki ezúttal maga dobolta fel a teljes lemezt.

A szövegeken én pedig szakadtam a röhögéstől. A rock kivagyiságát és faszagyerek attitűdjét kifigurázó rímek továbbra is zseniálisak. A prímet a Death Starr vitte, amely szerint az emberiség összes problémáját megoldaná, ha építenénk egy Halálcsillagot és meghódítanánk a Világegyetemet, de nem sokkal marad el a Throwdown, a Senorita és a címadó dal sem. Még egy személyes kedvencet ki kell emelnem, mégpedig a 39 című szerzeményt, ami minden romantikus dal kifigurázásaként értendő. Egy harminckilenc éves nőről szól, akivel jó szexuális kapcsolatot létesíteni. Nem gyönyörű, de éppen jó. Ráadásul a dal zeneileg egészen zseniális módon eklektikus: van benne egy kis Bryan Adams, egy hangyányi Dire Straits és egy adag Living Next Door To Alice utánérzés. Mindezt persze a legkiválóbb módon.

Pontszám: 8.5