Storm Corrosion: Storm Corrosion

írta MMarton88 | 2012.05.16.

Megjelenés: 2012

Kiadó: Roadrunner Records

Weblap: http://stormcorrosion.com/

Stílus: Pszichodelikus folk, experimentális rock, progresszí­v rock, new age, dark ambient.

Származás: Egyesült Királyság/Svédország

 

Zenészek
Mikael í…kerfeldt - ének, gitár Steven Wilson - ének, billentyű Gavin Harrison - dob
Dalcímek
01. Drag Ropes 02. Storm Corrosion 03. Hag 04. Happy 05. Lock Howl 06. Ljudet Innan
Értékelés

Az idei év egyik legjobban várt projektje az Opeth főnök Mikael Akerfeldt, és a Porcupine Tree csodaelme Steven Wilson által közösen megálmodott Storm Corrosion volt. Igazából a képlet láttán már minden, kicsit is a prog rock/metal felé kacsintgató zenekedvelőnek könnybe lábadt a szeme, a végeredmény ismeretében viszont óva intem mind az átlag rockereket, mind az oldal olvasótáborának 92.3%-át: vigyázat! Ez nem a ti zenétek!

Miért? A két zseni úgy döntött, hogy kihagyja a ziccert, és egy kötelező „prog metal szuperprojekt” helyett valami olyant hoznak össze, ami mindkettőjük számára új, izgalmas, kihívásokkal, és rizikóval teli. Ezen lehet háborogni, ám véleményem szerint ez az igazán művészi attitűd. Egy szó mint száz, a Storm Corrosion debütalbuma nem metal, de még csak nem is rock. A 70-es években gyökeredző, atmoszférikus, ambientes, helyenként akár elektronikus, helyenként már-már filmzenévé váló muzsikát hoztak össze, azokból a hatásaikból, amiket értelemszerűen az anyazenekarokban nem okvetlenül tudnak felhasználni, kiaknázni. Persze az előzmények ismeretében a végeredmény talán nem lesz meglepő. A stábnál tavaly végzetesen betaláló ’Heritage’ című Opeth albumból, és Wilson szólólemezéből, ha nem is egyenes ágon származtatható a Storm Corrosion, de mindenképp visszaköszönnek a hangulat, illetve a dallamvilágon túl, a hangszerelésbéli hasonlóságok is.

A Storm Corrosion nem egyszerű hallgatnivaló, óva intek bárkit, hogy a Bűnöm a Rock, meg az Acélszív közé feltegye az mp3 lejátszójára. A klipes Drag Ropes hallatán már sokan felhördültek, hogy bizarr, pedig a hat számos lemezen messzemenőkig ez számít a leginkább kommersz dalnak. A 47 perces korong alapvetően nélkülözi a zúzdát, valamint a virtuóz zenei teljesítményeket. Egy rendkívül mély, fájdalmas, depresszív, ugyanakkor atmoszférában borzasztóan erős, és magával ragadó zenefolyamot kapunk. Amennyiben van ehhez megfelelő zenei nyitottságunk és hangulatvilágunk, valamint az ilyen jellegű témákra nyitott lélek, igen sok kellemes percet okozhat az album. Egész egyszerűen elrepít, körbefoly a zene, és magával ragad. Hihetetlen az a precízség és alaposság, amivel a két zseni összerakta a lemezt. Nincs túl sok gitár, nincs túl sok hangszer, de minden épp akkor szól, amikor kell. Nem az elmére, a lélekre hat a muzsika. Ugyanakkor ez nem egy üdítő, felvidító, vagy feltöltő zene.

Viszont ami a pozitívum, az egyben a negatívum is. Roppant egységes a végeredmény, de úgy érzem, hogy lehetett volna egy kicsit színesíteni a lemezt. Egyfelől az ütőshangszerek szinte teljesen hiányoznak az albumról, másrészt az ének szerepe is jóval kisebb, mint amire előzetesen számítani lelehetett. Ez még nem baj. Ugyanakkor érdekesebbé, izgalmasabbá lehetett volna tenni ezt a debütöt esetleg alkalmanként egyéb, nem okvetlenül rockzenei hangszerek megszólaltatásával. Néhány élesebb hangulatváltással, töréssel. Biztos vagyok benne, hogy remekül be tudtak volna illeszteni helyenként akár népzenei hangszereket, akár fúvósokat, akár doomosabb, gonoszabb, sötétebb betéteket Wilsonék, amelyek egy hangyányival izgalmasabbá, feszültséggel telibbé teszik a korongot. Mert hiába az atmoszféra, így azért nem garantálom, hogy nem alszik be az amúgy a korongot nagy örömmel fülelő zenerajongó.

Pontszám: 7.5