Paradise Lost: Tragic Idol

írta Mike | 2012.04.30.

Megjelenés: 2012

Kiadó: Century Media

Weblap: http://www.paradiselost.co.uk/

Stílus: Gothic Metal

Származás: Egyesült Királyság

 

Zenészek
Nick Holmes - ének Aaron Aedy - gitár Gregor Mackintosh - gitár, billentyűk Stephen Edmondson - basszusgitár Adrian Erlandsson - dobok
Dalcímek
01. Solitary One 02. Crucify 03. Fear Of Impending Hell 04. Honesty In Death 05. Theories From Another World 06. In This We Dwell 07. To The Darkness 08. Tragic Idol 09. Worth Fighting For 10. The Glorious End
Értékelés

Nem árt, ha egy zenekarnak arca van. Egyfajta sajátos stílusa, ami rá jellemző, amiről azonnal felismerhető. Sokáig úgy gondoltam, a Paradise Lost pályafutásának negyedszázada alatt nem igazán kreált magának egyéni hangzásvilágot, hiszen ahány korszakot éltek meg, annyi stílusköpönyegbe bújtak: a korai éra doomos death metalját a letisztultabb gótikus vonal váltotta, amely egy huszárvágással fordult át Depeche Mode-ízű dark metalba, majd onnan elektronikával alaposan nyakon öntött rockba, hogy aztán szép lassan ismét visszakanyarodjanak egészen az ’Icon’/’Draconian Times’ klasszikus duó hangzásához – hasonló pályaívet bejárva, mint a portugál Moonspell. Ám a fentiek fényében úgy is spekulálhatunk, hogy a brit legenda nemhogy egy, de több arccal is rendelkezik, hiszen ahogy maga az ember változik élete során, úgy a művészete is formálódik vele együtt.

A rajongói és a kritikusi vélemények erősen megoszlanak az új albumról, sokan egyenesen a ’Draconian Times’ óta megjelent legjobb anyagnak kiáltják ki, mások viszont egy egyhelyben topogó banda ötlethiányos iparos munkájának látják; ha engem kérdezel, a ’Tragic Idol’ egy – önmaguk behatároltabb világához mérten – változatos, zenei ötletekben gazdag és sokszínű alkotás, amely magán viseli a Paradise Lost klasszikus stílusjegyeit úgy, hogy a produkcióról elsőként nem az izzadságszag jut az eszünkbe. Mondjuk, másodjára sem… Tény az is, hogy nem léptek előre, s ezúttal nem mutatnak utat a következő generációnak sem, de hát istenem, kanyarogtak ők már eleget mindenfelé, másfelől pedig régen nem kell bizonygatniuk semmit, az alapműveket tizenöt évvel ezelőtt letették arra a bizonyos asztalra.

A Paradise Lost mindig is adott a külsőségekre, és ezzel nem Greg Mackintosh kipingált szemeire gondolok: az albumborítóik szinte egytől-egyig hangulatos és minőségi munkák, s ez most sincs másképp; a ’Tragic Idol’ kenderillatú, színpompás frontképe fölöttébb impozáns, és üdvözlöm a régi jó logó visszatértét is! Nick Holmes ugyan nem kezdett el hörögni, a korai éra death metalban tobzódó setét világa tehát nem igazán jellemző, még így is az egyik legsúlyosabb korong született meg a britek műhelyében, a bikanyak vastagságú hangzás pedig kiváló alapot biztosít a vérbő dalcsokornak. Sajnálatomra becsúszott egy-egy szürkébb, izgalommentes darab is, ilyen az In This We Dwell / To The Darkness páros: gyors tétel mindkettő, olykor sok-sok duplázóval, ám kisujjból kirázott, átlagos rutinnótának vélem őket, bár az utóbbi középen elhelyezett gyászos doom-kiállása igen jóleső számomra. Szerencsére azonban ezekből van kevesebb, hiszen az anyag zömét emlékezetes témák alkotják, legyen szó többek közt a Fear Of Impending Hell szomorkás balladájáról Holmes dallamos, „darkos” orgánumával kísérve, a Honesty In Death tempós slágertémájáról, s annak fülberagadós refrénjéről, vagy a Type O Negative-ra hajazó, őszillatú címadóról. Emellett a lemez legjobb pillanatai közé tartozik a keserűen síró-rívó gitárjáték, amely messziről felismerhető védjegye a bandának.

Tudom, tudom, Mackintosh-ék sosem voltak hívei a túljátszott, komplex dolgoknak, de azért ez a szekérderéknyi egysoros refrén nekem megüli a gyomrom, némelyiken bizony agyalhattak volna még valamicskét. Ettől függetlenül nemigen érheti szó a ház elejit, s már személyes kedvenceket is avattam: a lüktető, hipnotikus Worth Fighting For-t törzsi jellegű dobjaival, világvége hangulatával, és a lemeznyitó Solitary One-t, amely egy hamisítatlan Paradise Lost-féle Doom Metal mestermű a ’90-es évek szellemében – igazi dohos-ódon gótika! Az ugyancsak kitűnő, lassan málházós, letargikus The Glorious End pedig méltó befejezése ennek a nagyszerű albumnak. Hazai klubkoncertet, de ízibe!

Pontszám: 7.5