Jeff Loomis: Plains of Oblivion

írta P.A. | 2012.04.29.

Megjelenés: 2012

Kiadó: Century Media

Weblap: http://www.jeffloomis.com

Stílus: Progresszí­v metal / shred metal

Származás: USA

 

Zenészek
Jeff Loomis - Gitár Dirk Verbeuren - Dob Shane Lentz - Basszusgitár Vendég zenészek: Ihsahn - Ének ( 7. szám) Christine Rhoades - Ének (4., 8. szám) Marty Friedman - Gitár (1. szám) Tony MacAlpine - Gitár (2. szám) Vörös Attila - Gitár (5. szám) Chris Poland - Gitár (6. szám)
Dalcímek
01. Mercurial 02.The Ultimatum 03. Escape Velocity 04. Tragedy And Harmony 05. Requiem For The Living 06. Continuum Drift 07. Surrender 08. Chosen Time 09. Rapture 10. Sibylline Origin
Értékelés

Jeff Loomis (egykori Sanctuary, majd  Nevermore gitáros) 2008-ban 'Zero Order Phase' címen jelentette meg első szólólemezét, és most szólókarrierjének második állomásához érkezett. A 'Plains of Oblivion' egyenes folytatása elődjének, tehát egy igazi gitár-orientált metal lemez, ahol a fő hangsúly természetesen Jeff riffjein, szólóin van. Az már a borító tanulmányozása során nyilvánvalóvá válik, hogy Loomis ezúttal igyekezett egy színes lemezt készíteni, és ehhez igazán neves zenészeket hívott segítségül.

Elképesztő lendülettel indul a korong, az első három nóta olyan vehemens, brutális riffeket vonultat fel, amelyek a legjobb Nevermore lemezeken is simán megállnák a helyüket, sőt, ha a legutolsó albumukon, 'The Obsidian Conspiracy'-n szerepeltek volna ilyen ötletes, agyafúrt gitármenetek, akkor ma akár klasszikusként is emlegethetnénk az amúgy (szerintem) egyik legszürkébb Nevermore alkotást. A folytatásban helyenként enyhül a tempó, és ez igen jót tesz a lemeznek. Christine Rhoades, akit a 'Dreaming Neon Black' című Nevermore lemezről ismeretünk, két nótában is énekel (Tragedy And Harmony és Chosen Time), kellemes hangja jól illik Loomis muzsikájába, de az igazán nagy dobás Ihsahn szerepvállalása a Surrender című nótában. Az Emperor egykori hörgője acsarkodik egy méreteset ebben a kíméletlen, folyton változó death elemekkel tűzdelt tételben, de igazából tiszta éneke az, amivel valami eszméletlen elszállt hangulatot varázsol hozzá.

Sajnálom, hogy csak 3 nótában szerepel énekes, hiszen a vokális nóták remekül sikerültek, és habár az instrumentális tételek is kiválóak, mégis úgy érzem, hogy igazából gitárosok és zenészek tudják ezeket a gitárzsonglőrködéseket maradéktalanul élvezni és értékelni, és szintén Ők lesznek azok, akik hallásra megkülönböztetik majd, hogy az egyes szólókat ki játszotta el. Igaz ugyan, hogy szinte mindegyik nótában van valami kapaszkodó, egy zseniális dallam, egy brutális kiállás vagy egy kellemes nyugalmat árasztó harmónia, ennek ellenére ez egy rendkívül nehéz hallgatnivaló, ami hosszú távon túlmutat a kellemes szórakozás határán. Számomra az instrumentális dalok közül a Vörös Attila vendégszereplésével készült Requiem For The Living tetszik leginkább, azzal a vissza-visszatérő megkapó, keserű harmóniával az album egyik csúcspontja. (Érdekes módon a Leander lemezéről éppen a Jeff Loomis-szal felvett Bennem tetszik a legjobban. Lehet ennek a két gitárosnak egy zenekarban kéne játszania?)

A mai világban sosem lehet tudni, hogy mikor lesz egy újabb nagy összeborulás, újrakezdés, de van egy olyan érzésem, hogy Loomis jól megvan a Nevermore (és persze Warrel Dane) nélkül, legalábbis a 'Plains Of Oblivion' dalai egy jó formában lévő muzsikust mutatnak, tele ötletekkel, nem olyat, mint akit az utolsó Nevermore lemezen halhattunk.

Pontszám: 7