Ian Anderson: Thick As A Brick 2

írta Adamwarlock | 2012.04.21.

Megjelenés: 2012

Kiadó: EMI

Weblap: http://www.j-tull.com

Stílus: progresszí­v rock

Származás: Egyesült Királyság

 

Zenészek
Ian Anderson - ének, fuvola, akusztikus gitár John O'Hara - billetnyűk David Goodier - basszusgitár Florian Opahle - gitár Scott Hammond - dob
Dalcímek
01. From A Pebble Thrown 02. Pebbles Instrumental 03. Might-have-beens 04. Upper Sixth Loan Shark 05. Banker Bets, Banker Wins 06. Swing It Far 07. Adrift And Dumfounded 08. Old School Song 09. Wootton Bassett Town 10. Power And Spirit 11. Give Till It Hurts 12. Cosy Corner 13. Shunt And Shuffle 14. A Change Of Horses 15. Confessional 16. Kismet In Suburbia 17. What-ifs, Maybes And Might-have-beens
Értékelés

… és pontosan ott folytatódik, ahol az első rész abbamaradt. Amilyen ez az első mondat volt, nos éppen ugyanilyen a Ian Anderson ’Thick As  A Brick 2’ lemezének nyitánya is. Negyven év! Még kimondani is szörnyű, de ennyi ideje látott napvilágot a progresszív rock egyik alapkövének számító Jethro Tull album, amelynek folytatására most egyedül vállalkozott a fuvolás-énekes-frontember. Egy évvel a zseniális ’Aqualung’ után szerintem még a Tull fanok is azt mondták, hogy nincs feljebb. És volt. A ’Thick As A Brick’ nemcsak rátett még egy lapáttal a csapat már addigra is szép életművére, hanem valósággal történelmet írt, ahogy Anderson fogalmazta: „megírták minden konceptalbumok anyját”. A Jethro Tull-nak sok korszaka volt, a folkos beütéstől a hard rockon át, egészen a Dire Straits-es világú elektromos időszakig (Vajon a Metallica fanoknak még mindig ökölbe szorul a kezük, hogy ekkor lenyúlták a Grammyt a ’Justice’ elől?). A ’TAAB’ viszont a csapat legnépszerűbb progresszív érájának ékköve, és szerintem a valaha volt legjobb Tull  lemez.

2012-ben Ian Anderson-nak egy kérdésre kell válaszolnia: a folytatás felér-e az eredeti magasságaiba? Benne van minden persze, ami a ’70-es évek eleji Jethro Tull-t jellemezte: folkos elemek, a trubadúrjátékra hajazó, középkori muzsikára emlékeztető betétek, a hamisíthatatlan brit szigetek-béli hangulat, a játékos atmoszféra, a súlyos szövegvilág… és még sorolhatnánk. Komplexitásában tehát nincs hiba, ugyanott járunk, ahol régen. Illeszkedik az egész a régi együttes világához, Anderson pedig most is kitűnő munkát végzett mind zeneírás, mind előadás terén.

 

A koncepció nagyon hasonló az első epizódhoz, amely középpontjában Gerald Bostock, egy kitalált, gyermek-költő és verse állt. Anderson a 2012-es folytatásban eljátszik a gondolattal, hogy mi is történhetett karakterével az elmúlt negyven év alatt. Persze szó sincsen lineáris történetvezetésről, különböző variációkban látjuk felbukkanni Geraldot mint bankárt, homoszexuális hajléktalant, katonát vagy egyszerű bolttulajdonost, aki a hétköznapok kihívásaival küzd. Anderson azt mondta, hogy Bostock sorsa kicsit mindnyájunkról szól, így az album is azt tűzi ki céljának, hogy ábrázolja az ember életében időről-időre felbukkanó elágazásokat, ezzel bemutatva az élet végtelen variációit. Persze, a zenészek nem ugyanazok, akik a ’72-es albumon szerepelnek, de úgy érzem, hogy itt bizony egy központi figura volt mindig is.

Az első lemez valójában egy számból állt (ketté szedve), ez most is így van, hiszen valójában egy, végig hullámzó, egységes darabból áll az album, bár most 17 részből felépülve. A ’TAAB 2’ sem hallgatható szerintem darabonként, a hatást csakis egészében éri el. Mi adja tehát a zsenialitását? Nos, ugyanaz, ami az elődjében is elképesztő volt. Az igazi koncepciója, az a képesség, hogy teljesen lefedi a saját maga által elképzelt világot. Úgy tud változatos lenni, hogy közben érezzük, hogy van eleje és vége a dolognak. Van egyfajta monumentalitása, de nem úgy, mint mondjuk az Éj Királynő áriájának a Varázsfuvolában, hanem körülbelül, mint a Peer Gynt színdarabnak: a saját, elszeparált Univerzumában mozogva, annak hangulatát teljesen kimerítve. Ez még nem lenne elég? Andersonnál persze, hogy nem! Az apró finomságok, piciny hangfoszlányok, amelyekkel megfricskázza a főtémákat, a parányi visszautalások a jól ismert első epizódra, visszatérő dallamok, amik keretbe foglalják az egész művet. Aki nyitott az ilyen jellegű élvezetekre, amik körbe-körbe járva elragadják a hallgatóságot az alkotó elméjébe, annak ez maga a Paradicsom.

Tehát mi a végső ítéletem: szerintem zseniális lemez. Újra és újra nyomtam le a play gombot minden egyes hallgatás után. A lemez engem teljesen magával ragadott. Itt szerintem nincs értelme számokról beszélni vagy hangszeres teljesítményről. Ez az album egy műalkotás, olyan, mint egy festmény, amiből nem szakíthatok ki csak úgy egy darabot, az egész a lényeg. Ian Anderson nem okozott csalódást, méltó folytatását alkotta meg az első fejezetnek. Biztos vannak, akik eleve zsigeri utálattal nézik az olyan vállalkozásokat, amikor egy régi-régi klasszikust piszkálnak meg, de ők már csak ilyenek. Én nyugodt szívvel adok rá tíz pontot.

Pontszám: 10