At Vance: Facing Your Enemy

írta Tomka | 2012.04.20.

Megjelenés: 2012

Kiadó: AFM Records

Weblap: http://www.at-vance.olaflenk.com

Stílus: Power metal

Származás: Németország

 

Zenészek
Rick Altzi - ének Olaf Lenk - gitár, billentyű Chris Hill - basszusgitár Casey Grillo - dob
Dalcímek
01. Heaven Is Calling 02. Facing Your Enemy 03. Eyes Of A Stranger 04. Fear No Evil 05. Live & Learn 06. Don't Dream 07. See Me Crying 08. Saviour 09. Tokyo 10. March Of The Dwarf 11. Fame And Fortune 12. Things I Never Needed
Értékelés

A ’90-es évek második felében volt valami a levegőben, vagy csak a malmsteeni időszámítás B.C. („before crazy”) érájának jótékony korszelleme, ami a Mester tanítványait arra késztette, hogy a neoklasszikus power metal iskola alaptananyagába újabb klasszikusokat írjanak. Az egyik legtehetségesebb tanítvány kétségkívül a germán Olaf Lenk volt, aki a ’Heart of Steel’-lel, a ’Dragonchaser’-rel, az ’Only Human’-nal és a ’The Evil In You’-val bővítette a műfaj törzsanyagát, igaz, már az ezredforduló után. Mint honfitársa, Axel Rudi Pell, ő is ellesett azért még pár fogást a másik öntörvényű gitárzsenitől, Richie Blackmore-tól, így a középtempós, de hard rockosan harapó, arcbamászó riffelés ugyanúgy az At Vance védjegyei között szerepel, mint a neoklasszikus gitárszólók. De Olaf Lenk a klasszikus zene romantikus és barokk korszakának is ugyanakkora hívője, mint a germán metaltörténelem Helloween-féle speed-sulijának, így az At Vance stíluspalettáját Vivaldi, Chopin és Bach-átiratok, valamint vágtázó sebességhimnuszok tették teljessé.

Ahhoz, hogy a fémes giccsel kacérkodó bűnös élvezet teljes legyen, már csak aranytorkú dalnok kellett, aki bármilyen melódiát gond nélkül megetet a hallgatósággal – Olaf pedig a csapat(le)építési technikáiban is nagy elődeire ütött, hiszen ugyanolyan érzékkel szervezi be az elsőosztályú énekeseket, mint ahogy cserélgeti azokat. Először Oliver Hartmann karcos-szőrös torka garantálta az At Vance korongok szavatosságát, majd a hibázni nem tudó Mats Levén tartotta a színvonalat a ’The Evil In You’ és a ’Chained’ c. lemezeken. Aztán ahogy távoztak a Nagyok, valahogy a gitáros/billentyűs dalszerzési képességei is megroggyantak. Hogy a történet kerek legyen, a némileg lendületét vesztett Lenk a power metal egyre híresebbé váló „pótemberét”, Rick Altzit igazolta le, aki azóta a Thunderstone-ban is próbálkozott azzal, hogy helyettesítse Pasi Rantanent. Szegény Altzi, technikailag nem lehet belekötni a munkájába, remek hangja van a srácnak, de valahogy mégsem annyira fogós a produkciója, mint amihez az AV-albumokon hozzászokhattunk – persze lehet csak Lenk felejtett el raklapnyi fülbemászó témát írni neki.

Tény, hogy az At Vance másodvonalas zsenialitása már a múlté, és az utóbbi időben már csak önismétlésbe tudtak bocsájtkozni. Habár nem a ’Facing The Enemy’ fogja megváltani a világot, a ’Ride The Sky’ színvonalát, minőségét az új korong is hozza: magyarul, ez alapvetően egy jó lemez, csak nem éri el a régi Lenk-munkák színvonalát. A riffek talán még keményebben szólalnak meg, mint korábban, a Heaven Is Calling is az elvárt, telitüdős refrénnel nyit, a címadó dal pedig a zenekartól megszokott, középtempós-menetelős dal. Tisztességgel dübörög a neoklasszikus power metal, de igazi izgalom csak elvétve üti fel a fejét. Pár szerzeményt leszámítva (pl. Heaven Is Calling, Eyes of the Stranger, Fame And Fortune) hiányoznak a ragadós, memóriába perzselt dallamok: igaz hogy Altzi a tüdejét is kiteszi, annyira igyekszik, teljesítménye  is erős, de homogén, mint maga a lemez. A ’Facing Your Enemy’ azért a második félidőben újfent ráerősít, a neoklasszikus szólókkal felvágó, duplázóval szárnyaló Saviour az At Vance klasszikus lemezein is szépet ütött volna, de a Fame And Fortune is a harapósabb és emlékezetesebb dalok sorát gazdagítja. A Saviour viszont azt is bizonyítja, hogy hiányoznak innen a régi lemezeken nagyobb teret kapó, szélvészgyors, földbedöngölő speed bombák, és a fülbe ragasztott refrének...

A lemez mélypontját egyértelműen az álmosító balladák és lírai hangütésű dalok adják, amikből a lemez közepére rögtön kettő is jutott egymás mellé (Don’t Dream, See Me Crying), a korong végén pedig maga Lenk győzködi a rajongókat énektudásáról egy akusztikus dalban, nem is rosszul (Things I Never Needed). Egy másfél perces instru-tétel (March of the Dwarf) mellett a Tokyo képviseli a változatosságot a lemezen, ami egy szintivel felvezetett, néhol bluesos beütésű, a ’80-as éveket idéző darab, nem várt meglepetés. A lemez egészét tekintve azért akad jópár középerős dal, ami kellemes hallgatnivalóvá avatja a ’Facing Your Enemy’-t a rajongók számára, de aki esetleg nem ismerős az At Vance munkásságával, az inkább a korai lemezekkel kezdje a barátkozást.

Pontszám: 6