Dragonforce: The Power Within

írta Mike | 2012.04.17.

Megjelenés: 2012

Kiadó: Electric Generation Recordings

Weblap: http://www.dragonforce.com/

Stílus: Power/Speed Metal

Származás: Egyesült Királyság

 

Zenészek
Marc Hudson - ének Sam Totman - gitár Herman Li - gitár Frédéric Leclercq - basszusgitár Vadim Pruzhanov - billentyűk Dave Mackintosh - dobok
Dalcímek
01. Holding On 02. Fallen World 03. Cry Thunder 04. Give Me The Night 05. Wings Of Liberty 06. Seasons 07. Heart Of The Storm 08. Die By The Sword 09. Last Man Stands 10. Seasons (akusztikus verzió)
Értékelés

Megmondom őszintén, a Dragonforce-ot sosem tudtam igazán komolyan venni. Pedig közel sem egy tréfáskedvű paródiabandáról van szó, ráadásul a technikai tudásuk sem merül ki a kétakkordos csűrdöngölésben, mégis minden alkalommal, amikor hallgatom őket, valahogy az önfeledt, gyermekded játékosságon túl a zenei mágia nemigen „jön át”. Bizonyára ezt az érzetet erősíti a koncertjeik szinte infantilis „show-pörformansza”, meg hát az élvezhetőség határait karistoló sebességmániájuk. Mármint persze a dalaik tempójára gondolok, nem a színpadon történő, Cooper-tesztre hajazó sprintmutatványaikra.

Egyébként szívesen hallgatgatom a számaikat, bár úgy vélem, már a második koronggal ellőtték az összes puskaporukat, hiszen hiába az elsőként még unikálisnak ható szélsőséges megközelítés (ami a hipergyors játékot illeti), mégiscsak egy szűkre szabott zenei maskarát öltöttek magukra annakidején, ami csakhamar a kiismerhetőséget és a homogenitást hozta magával. Így aztán kíváncsi voltam, vajon az énekes-váltás némi vérfrissítést eredményez-e, vagy a Dragonforce végleg és menthetetlenül belesüpped önmaga hangzásvilágába? Mivel sosem voltam kibékülve ZP Theart mikiegér-hangjával, nem is kezdtem bele egy izmos Xanax-kúrába, amikor hírét vettem, hogy megválnak tőle; az új srác, az eleddig ismeretlen Marc Hudson azonnal meggyőzött, mind élőben tavaly a Fezenen, mind ezen a négy esztendő után megjelenő friss opuson. Ami egy rettentő hitvány borítóval látott napvilágot. Oké, tudom, már csak néhány kőkorszaki elvetemült vesz gyári CD-t, de egy borító – számomra legalábbis – igenis fontos „kelléke” a zenehallgatás élményének. (Emlékszem, már a CD-k elterjedésének kezdetén sem értettem, amikor egy-két siheder cimborám a rongyosra másolt kazettákra a számcímeket sem volt hajlandó felvésni, mondván kit érdekelnek mindezek, a zene a lényeg, minden más csak resztli…)

És hogy végre a muzsikáról is essen szó: az ifjú titán ugyan nem hozott lényeges változásokat, az eddigiekhez hasonlóan a magas fekvésű szirénahang dominál, bár Marc talán kevesebbet kóborol a sztratoszférában, mint elődje. Ami üdvözlendő, hogy a fiúk ezúttal a mértékletességre, a közérthetőségre törekedtek a zeneszerzés terén: immár se híre, se hamva a nyolcperces daraboknak meg a hosszadalmas szólóorgiáknak, a számok átlagideje 5 percre redukálódott, s ez jót tett nekik; korábban ugyanis semmi sem indokolta, hogy rétestésztaként nyújtsák az eposzaikat, sokszor bizony elenyészőbb ötletes megoldással. Emellett noha nem tűntek el a japán Super Express sebességét hangjegyekbe tömörítő speed tételek, ezúttal azonban több középtempós számot iktattak be. E változásoktól függetlenül a ’The Power Within’ egy tipikus Dragonforce-album, amely mint olyan, elbírt volna még több merész újítást, akár kikacsintásokat a műfaj korlátain túlra, mert így az egész nagyon ismerős vendégnek tetszik; nem csupán saját magukat, de más rokonbéli együttes világát gyakorta megidézik egy-egy dejà vu-s énekdallammal, gitártémával.

Jó daloknak azonban nem vagyunk híján: már a hatalmas sikollyal nyitó Holding On egy roppant fogós speed metalhimnusz, aránylag rövid szólója pedig előrevetíti, hogy itt búcsút mondhatunk a 3 perces billentyű-gitár párbajoknak. És szerencsére az idétlen nintendós szinti-hangoknak is… A Fallen World-ben ugyan felbukkannak blastbeatek, ám ezeknek a száma is rendesen megfogyatkozott az előző anyagokhoz képest. A szapora speed-rohamok mellett kapunk néhány lazább, középtempósabb csemegét is, ilyen többek közt a nyári koncerten felavatott, menetelős Cry Thunder, amelyet akár már most kikiálthatunk a Dragonforce Paranoid-jának. Ordas nagy sláger, én mondom! A nagyon true Die By The Sword-nál erősen kilóg a lóláb, a refrént ugyanis már megírta anno a Hammerfall (Heeding The Call), a „bridge-kórust” pedig a Freedom Call nemegyszer. Az amúgy erősen Helloween-ízű Seasons akusztikus verziójának macskamiákolós refrénjéért viszont tényleg jár a feketepont, ezt inkább hagyjuk meg az Adam Lambert fiúkának. Mindemellett egy igencsak szerethető lemez a kiváló bölény-hangzással büszkélkedhető ’The Power Within’, a kérdés csupán az, hogy az efféle zenei-kreatív stagnálás hosszú távon mennyire kifizetődő, ha nem te vagy Lemmy és a Motörhead?

Pontszám: 7