Dragonforce: The Power Within

írta Mike | 2012.04.17.

Megjelenés: 2012

Kiadó: Electric Generation Recordings

Weblap: http://www.dragonforce.com/

Stílus: Power/Speed Metal

Származás: Egyesült Királyság

Dalcímek

Értékelés

Megmondom őszintén, a Dragonforce-ot sosem tudtam igazán komolyan venni. Pedig közel sem egy tréfáskedvű paródiabandáról van szó, ráadásul a technikai tudásuk sem merül ki a kétakkordos csűrdöngölésben, mégis minden alkalommal, amikor hallgatom őket, valahogy az önfeledt, gyermekded játékosságon túl a zenei mágia nemigen „jön át”. Bizonyára ezt az érzetet erősíti a koncertjeik szinte infantilis „show-pörformansza”, meg hát az élvezhetőség határait karistoló sebességmániájuk. Mármint persze a dalaik tempójára gondolok, nem a színpadon történő, Cooper-tesztre hajazó sprintmutatványaikra.

Egyébként szívesen hallgatgatom a számaikat, bár úgy vélem, már a második koronggal ellőtték az összes puskaporukat, hiszen hiába az elsőként még unikálisnak ható szélsőséges megközelítés (ami a hipergyors játékot illeti), mégiscsak egy szűkre szabott zenei maskarát öltöttek magukra annakidején, ami csakhamar a kiismerhetőséget és a homogenitást hozta magával. Így aztán kíváncsi voltam, vajon az énekes-váltás némi vérfrissítést eredményez-e, vagy a Dragonforce végleg és menthetetlenül belesüpped önmaga hangzásvilágába? Mivel sosem voltam kibékülve ZP Theart mikiegér-hangjával, nem is kezdtem bele egy izmos Xanax-kúrába, amikor hírét vettem, hogy megválnak tőle; az új srác, az eleddig ismeretlen Marc Hudson azonnal meggyőzött, mind élőben tavaly a Fezenen, mind ezen a négy esztendő után megjelenő friss opuson. Ami egy rettentő hitvány borítóval látott napvilágot. Oké, tudom, már csak néhány kőkorszaki elvetemült vesz gyári CD-t, de egy borító – számomra legalábbis – igenis fontos „kelléke” a zenehallgatás élményének. (Emlékszem, már a CD-k elterjedésének kezdetén sem értettem, amikor egy-két siheder cimborám a rongyosra másolt kazettákra a számcímeket sem volt hajlandó felvésni, mondván kit érdekelnek mindezek, a zene a lényeg, minden más csak resztli…)

És hogy végre a muzsikáról is essen szó: az ifjú titán ugyan nem hozott lényeges változásokat, az eddigiekhez hasonlóan a magas fekvésű szirénahang dominál, bár Marc talán kevesebbet kóborol a sztratoszférában, mint elődje. Ami üdvözlendő, hogy a fiúk ezúttal a mértékletességre, a közérthetőségre törekedtek a zeneszerzés terén: immár se híre, se hamva a nyolcperces daraboknak meg a hosszadalmas szólóorgiáknak, a számok átlagideje 5 percre redukálódott, s ez jót tett nekik; korábban ugyanis semmi sem indokolta, hogy rétestésztaként nyújtsák az eposzaikat, sokszor bizony elenyészőbb ötletes megoldással. Emellett noha nem tűntek el a japán Super Express sebességét hangjegyekbe tömörítő speed tételek, ezúttal azonban több középtempós számot iktattak be. E változásoktól függetlenül a ’The Power Within’ egy tipikus Dragonforce-album, amely mint olyan, elbírt volna még több merész újítást, akár kikacsintásokat a műfaj korlátain túlra, mert így az egész nagyon ismerős vendégnek tetszik; nem csupán saját magukat, de más rokonbéli együttes világát gyakorta megidézik egy-egy dejà vu-s énekdallammal, gitártémával.

Jó daloknak azonban nem vagyunk híján: már a hatalmas sikollyal nyitó Holding On egy roppant fogós speed metalhimnusz, aránylag rövid szólója pedig előrevetíti, hogy itt búcsút mondhatunk a 3 perces billentyű-gitár párbajoknak. És szerencsére az idétlen nintendós szinti-hangoknak is… A Fallen World-ben ugyan felbukkannak blastbeatek, ám ezeknek a száma is rendesen megfogyatkozott az előző anyagokhoz képest. A szapora speed-rohamok mellett kapunk néhány lazább, középtempósabb csemegét is, ilyen többek közt a nyári koncerten felavatott, menetelős Cry Thunder, amelyet akár már most kikiálthatunk a Dragonforce Paranoid-jának. Ordas nagy sláger, én mondom! A nagyon true Die By The Sword-nál erősen kilóg a lóláb, a refrént ugyanis már megírta anno a Hammerfall (Heeding The Call), a „bridge-kórust” pedig a Freedom Call nemegyszer. Az amúgy erősen Helloween-ízű Seasons akusztikus verziójának macskamiákolós refrénjéért viszont tényleg jár a feketepont, ezt inkább hagyjuk meg az Adam Lambert fiúkának. Mindemellett egy igencsak szerethető lemez a kiváló bölény-hangzással büszkélkedhető ’The Power Within’, a kérdés csupán az, hogy az efféle zenei-kreatív stagnálás hosszú távon mennyire kifizetődő, ha nem te vagy Lemmy és a Motörhead?

Pontszám: 7