Barren Earth: The Devil's Resolve

írta Tomka | 2012.04.07.

Megjelenés: 2012

Kiadó: Peaceville Records

Weblap: http://www.barrenearth.com

Stílus: Progresszí­v/melodikus doom/death

Származás: Finnország

 

Zenészek
Mikko Kotamäki - ének Janne Perttilä - gitár Sami Yli-Sirniö - gitár Kasper MíĽrtenson - szintetizátor Olli-Pekka Laine - basszusgitár Marko Tarvonen - dob
Dalcímek
01. Passing of the Crimson Shadows 02. The Rains Begin 03. Vintage Warlord 04. As It Is Written 05. The Dead Exiles 06. Oriental Pyre 07. White Fields 08. Where All Stories End 09. Martyrs of Devotion (bonusz) 10. World In Haze (bonusz)
Értékelés

Előremutató, kísérletező kedvű supergroupokkal, valljuk be, nem lehet Dunát rekeszteni, de valahol érthető is, hogy a sztárzenészek néhanapján szívesen levakarnák hátukról a rajongói elvárások terheit, és csak úgy, kötetlenül örömzenélnének. Manapság ez a divat, Chickenfoottól Black Country Communion-on keresztül Adrenaline Mobig, ha éppen nem az alkotók karrierjétől tisztes léptékre távolódó önmegvalósítás zajlik (’Lulu’, Primal Rock RebellionStorm Corrosion, stb.). A legritkábban fordul csak elő, hogy valóra válik az a rajongói álom, hogy a supergroup zenéje a tagok tehetségének végösszege lesz, vagyis mindenki hozzáteszi azt, amiért eredetileg megkedvelték, és a végén még működőképes, sőt, minőségi lesz a produkció.

A finn Barren Earth esetében pedig ez a helyzet: Olli-Pekka Laine és Kasper Mårtenson hozták magukkal a ’Tales From A Thousand Lake’ és ’Elegy’ érájában fogant, folkos melódiákkal feldúsított, dallamközpontú doom/death metalt, Mikko Kotamäki a Swallow The Sun pokolmélyről feltörő hörgéseit, Janne Perttilä és Sami Yli-Sirniö gitárosok a – ha nem is Kreatoros, de – hurrikánszerűen letaglózó gitárriffeket, Marko Tarvonen dobos pedig a Moonsorrow grandiózus, epikus dalszerkezetekhez és atmoszférához való vonzódását. A közös kedvenc  amit bizonyára lelkes stréberként oda-vissza fújnak a tagok  Dan Swanö ’Moontower’-je lehetett, a Barren Earth zenéje ugyanis a svéd zseni meglepően keveseket inspirált progresszív death metaljával rokonszenvez. De azon se csodálkoznék, ha az Opeth ’Blackwater Park’-ja, vagy az Orphaned Land korai dolgai is ott lennének a fő ihletforrások között.

Ráadásul úgy tűnik, a Barren Earth nem a felesleges alkotói energiák lecsapolása, hanem aktív, kiforrott koncepció mentén működő zenekar, amely 2007-es megalakulása óta egy kis- és két nagylemezt dobott piacra. Habár a zenekart Olli-Pekka Laine basszer hozta tető alá, és a dalok többségét is ő szignózza, mindegyik tag kiveszi a részét a dal-, illetve dalszövegírásból, és az összképet is a csapatjáték jellemzi. A dallamokat főként a gitárosduó, illetve a ’Moontower’-t idéző szintetizátor-szólamok festik meg: Laine-ék mesterien szövik egybe a mázsás, méltósággal lépegető, de mindig karakteresen dallamos doom/death gitárriffeket, a folkos-harmonikus szólamokat, vagy a progresszívebb témacsavarásokat. A 2010-es ’Curse of the Red River’ óta ráadásul a tempót is feltekerték, így aki túl lassúnak – vagy nevezzük nevén: unalmasnak – tartja a doom/death metalt, az most nyugodtan szabadságolhatja előítéleteit. A ’The Devil’s Resolve’-nak ugyanis csak annyi köze van a vontatott halálmetalhoz, mint a Candlemassnak a funeral doomhoz, de a zsigeri izgalmakról nem csupán a húzós alapozások, hanem a „terülj-terülj asztalkám” bőségével büszkélkedő ötletgazdagság is gondoskodik.

A progresszivitás itt azonban nem szólópárbajokat, vagy többismeretlenes matekegyenleteket rejt, hiszen a Barren Earth a Rush-féle dalközpontú progresszió iskoláját is kijárta. Egyrészt a már felemlegetett, gondosan kiporciózott komplexitás miatt jár ki a progresszív címke a finneknek, másrészt pedig azért, mert a ’70-es évekből megszeretett dallamokat, hangulatokat injekciózzák be – elsősorban Mårtenson billentyűs révén – zenéjükbe. Vagyis a ’The Devil’s Resolve’ egyszerre halálosan dallamos és dallamosan halálos, amiben az is közrejátszik, hogy Kotamäki legalább annyiszor ragadtatja magát tiszta, melodikus éneklésre, mint ahányszor világgá hörgi a skandináv „kietlen puszta” világfájdalmát. Talán ez az egyetlen pont, ahol bele lehet kötni a szupercsapat produkciójába, ugyanis a tiszta vokálok néhol kissé vékony-erőtlenek, és nincs akkora erejük, mélységük, és nem is mozognak túl széles skálán. Cserébe viszont dallamokra fogékonyak, és tisztességesen emlékezetesek, így ha technikailag nem is, de megjegyezhető melódiák terén lekenyerezhetik akár a hard rockon és heavy metalon edzett hallgatókat is.

Habár már a debütkorong sem volt mézesmázas piskóta, a finnek a ’The Devil’s Resolve’-val még egy fokkal feljebb léptek. A dalok és a gitártémák érezhetően karakteresebbek: olyan ez, mint az anyjuk által egyforma ruhába bújtatott ikrek esete, akikben csak pár évvel később, ill. némi ismeretség után lehet felfedezni a markáns egyéniséget. Nos, a ’The Devil’s Resolve’ dalai már jobban leválnak egymásról, és habár összességében nagyon egységes képet mutatnak, mindegyik rejteget magában meglepetéseket. A csúcspontok a számomra az Orphaned Land ritmizálására és dallamvilágára hajazó, búvópatakszerűen felbukkanó, döngő basszusfutamokkal díszített Passing of the Crimson Shadows, az elsőosztályú Amorphis-dalnak is beillő, már-már slágeres The Rains Begin, a doomosan húzó és folkosan fülbemászó, old school szintetizátor-témával megspékelt As It Is Written, valamint a vészjóslóan súlyos The Dead Exiles. De ízléstől függően szinte akármelyik dalt ki lehetne itt emelni: habár a (korántsem töltelék) bonusz dalokkal már igencsak hosszúra rúg a ’The Devil’s Resolve’ játékideje, így egyhónapnyi hallgatás után még korántsem látom azt a pillanatot, amikor majd pihenőre küldöm ezt a remekbeszabott korongot.

Pontszám: 8