The Mars Volta: Noctourniquet
írta P.A. | 2012.04.06.
Megjelenés: 2012
Kiadó: Warner Bros. Records
Weblap: http://www.themarsvolta.com/
Stílus: Progresszív/alternatív/experimentális rock
Származás: USA
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Pár hónapja olvastam egy érdekes tanulmányt arról, hogy hogyan lehetne bizonyos drogokkal, főként LSD-vel, segíteni, korszerűsíteni a tanulást. Egyes kutatók szerint ezek a szerek, természetesen szigorú orvosi felügyelet mellett, személyre szabott receptek alapján a maximumot hozhatják ki az egyénekből, hiszen megnyitják az elme bizonyos „kapuit”, ezáltal a tanulók olyan dolgokat is könnyen megérthetnének, elsajátíthatnának, amikkel amúgy nehézségeik lennének. Nyílván nem csupán a megértésben, tanulásban, hanem az alkotói folyamatokban is segítségére lehetnek ezek az ajzószerek fogyasztójának. Persze nem kell tudósnak lenni ahhoz, hogy lássuk, a drogfogyasztás már évszázadok óta „segíti” gondolkodók, költők, festők, zenészek és egyéb művészek és nem-művészek munkáját. A probléma ott van, hogy a kontrollálatlan kábítószer fogyasztás gyakran torkollik végzetes tragédiába.
Sajnos sok másik zenekar mellett a The Mars Volta tagjai sem bántak mértékkel a drogokkal, így a tragédia őket is utolérte. 2003 májusában holtan találták a zenekar akkori hangtechnikusát, Jeremy Michael Ward-ot, a halál oka heroin-túladagolás volt. Ekkor fogadta meg a banda két vezető alakja, Omar Alfredo Rodríguez-López gitáros és Cedric Bixler-Zavala énekes, hogy felhagynak a kemény narkotikumok fogyasztásával. Azt, hogy fogadalmukat megtartották-e, nem tárják a nyilvánosság elé, viszont művészetük, zenéjük mit sem változott a történtek hatására, amiből két dologra következtethetünk: az egyik, hogy ők olyan zsenik, akik „anyag” nélkül is képesek különlegeset, egyedit alkotni, a másik, hogy esetleg még mindig harapnak ilyen-olyan tudatmódosító szereket, amivel a tanulmány mondanivalóját erősítik meg.
Vagy így, vagy úgy, egy biztos, a The Mars Volta még nem hibázott, 2001-es megalakulása óta folyamatosan forradalmasítja a rockzenét, műveiben ugyanaz a megújító tűz ég, ami a Led Zeppelint oly naggyá tette. Igazi progresszív, határok nélküli rockzenét ötvöznek jazzel, latinos ritmusokkal, modern zajokkal, zörejekkel és még ki tudja mivel, melynek végeredménye a nagybetűs zene.
A ’Noctourniquet’ a hatodik nagylemeze az együttesnek, amit még 2009-ben rögzítettek, nem sokkal az ’Octahedron’ című albumuk keverését követően, ennek ellenére nagyban különbözik elődeitől. Feltűnően nagy hangsúlyt kapott ezúttal a szintetizátor és az elektronika, ami néhány rajongónál lehet kiveri majd a biztosítékot. Mindjárt az albumot nyitó The Whip Hand perverz elektronikával bőségesen megtámogatott őrülete teszi próbára a hallgatót, amiben csupán Bixler-Zavala énekdallamai nyújtanak némi kapaszkodót. Omar Rodríguez szerteágazó, ezerarcú muzsikája önmagában sokszor befogadhatatlannak bizonyulna, de szerencsére az énekes-zseni szinte minden dalban egyensúlyt teremt varázslatos refrénjeivel. A The Mars Volta világát mindig is ez a kettősség, ez a különös egyensúly határozta meg, de úgy érzem, ezúttal nagyobb felelősség hárult az énekesre, hogy befogadhatóvá tegye a lemezt, hiszen a rengeteg elektronika gyakran totális kakofóniába dönti az egyes szerzeményeket, ahogy az a Dyslexicon-ban is hallható. Szerencsére Bixler-Zavala sikeresen megbirkózott a rá háruló feladattal, így még ha zeneileg az egyik legborultabb The Mars Volta albumot tartjuk is a kezünkben, az énekdallamok tekintetében talán az egyik legfogósabbat.
Dalt nehéz is lenne kiemelni a lemezről, minden hallgatás során valami másra kapom fel a fejem, ma például a klipesített, Nick Cave beteges szavalására hajazó The Malkin Jewel viszi a prímet, de a sötét tónusú, zajos, totálisan elborult In Absentia lassan kibontakozó, szívszaggató dallamait hallgatva is majdnem kidőltem a fotelből.
A maga 65 perces játékidejével hosszú albumnak nevezhető a ’Noctourniquet’, de annak ellenére sem unalmas, hogy a lemez második felére talán aránytalanul több lassúbb szerzemény jutott. Gondolok itt a Trinkets Pale of Moon-ra, amiben valódi hangszer alig kapott helyet, némi akusztikus gitárharmónián kívül mindent a szintetizátor zörejei uralnak, de az érzelmes, ábrándozós Vedamalady, és az azt követő címadó tétel is a ráérősebb dalok közé tartozik. A záródal (Zed and Two Naughts) ismét egy pörgős darab, lehengerlő, ellenállhatatlan melódiájával eszményi zárása a lemeznek.
Legutóbbi hozzászólások