Cannibal Corpse: Torture

írta Mike | 2012.03.28.

Megjelenés: 2012

Kiadó: Metal Blade

Weblap: http://www.cannibalcorpse.net/

Stílus: Death Metal

Származás: USA

 

Zenészek
Rob Barrett - gitár George "Corpsegrinder" Fisher - ének Paul Mazurkiewicz - dobok Pat O'Brien - gitár Alex Webster - basszusgitár
Dalcímek
01. Demented Aggression 02. Sarcophagic Frenzy 03. Scourge Of Iron 04. Encased In Concrete 05. As Deep As The Knife Will Go 06. Intestinal Crank 07. Followed Home Then Killed 08. The Strangulation Chair 09. Caged... Contorted 10. Crucifier Avenged 11. Rabid 12. Torn Through
Értékelés

A Cannibal Corpse a death metal AC/DC-je. Amerikai barátaink ugyanis – Angusékhoz hasonlóan – a zenei megbízhatóság mintapéldányai, mind az igen magas színvonalat, mind pedig a kompromisszum-mentességet tekintve. Nyilván a 23 (!) évvel ezelőtt ránk szabadított bemutatkozó album óta történtek minimális változ(tat)ások, és nem csupán a hangzás meg a borítók szelídülése (a ’Torture’ grafikája már-már Szinyei Majálisára hajaz), hanem elsősorban a lemezről-lemezre fejlődő technikás játék terén. Meg aztán a ’95-ben lelépett Chris Barnes (ma Six Feet Under) énekes helyére érkező Halász György, alias Corpsegrinder is egy eltérő (hörgés)stílust hozott a bandába. A „járt utat járatlanért…” elvhűséget vagy elfogadjuk, vagy fanyalogva továbbállunk, Kannibál barátaink ettől függetlenül két-háromévente leszállítják a maguk gyöngyházbetűkkel kirakott dalcsokrát, a hithű rajongók meg kitartanak mellettük, hisz a megszokott minőség úgyis borítékolható.

A szimplán „Kínzás”-nak nevezett új korong produceri munkálataiért megint csak Erik Rutan volt a felelős (a korai idők után ismét a texasi Sonic Ranch stúdióban folyt a vér… akarom mondani a lemezfelvétel): ugyan számos vélemény szerint ilyen jól még nem szólt egy Kannibáltetem-album sem, nekem valahogy a pergőhangzás kissé tompábbnak, fakóbbnak tűnik; például mai füllel a hat évvel ezelőtti ’Kill’, de akár a ’99-es ’Bloodthirst’ dobjait is izmosabbnak hallom. Az viszont örömteli, hogy a ritmus- és főleg a basszusgitár gyönyörűen szól. Apropó, Alex Webster bőgős pazar játékát külön ki kell emelnem, egyértelműen a szakma elitjéhez tartozik a fickó, de ugyanez elmondható a többi hullavadászról is. Barnes megmutatta annakidején, hogyan lehet kíméletlenül, ámde sokszínűen bömbölni, ebből a szempontból George Fisher hörgése talán valamelyest egydimenziósabb; egyáltalán nem azt mondom, hogy ezen áll vagy bukik egy death metal anyag kvalitása (hülyén is venné ki magát, ha minden egyes halálhordán számon kérnénk, miért nem egy Jørn Lande járja be hangjával a sztratoszférát), a műfaj jellegéből fakadó kvázi „homogenitásnak” azonban mindenképp jót tesz a változatos gurgulázás. A riffek is felettébb izgalmasak, karakteresek, sőt mi több, olykor még némi dallammenet is felüti vércsatakos fejét, így aztán mindent lehet mondani a ’Torture’-re, azt azonban semmiképp, hogy egysíkú lenne. Persze ha belehelyezzük a CC-életműbe, úgy könnyedén belesimul, hisz kardinális változások nem álltak be, a régen kikristályosodott hangzásuk ezúttal is azonnal felismerhető.

A blastbeatekből és a körfűrészszerű darálásból most visszavettek egy kicsit, több a málházó középtempó, ám a nyitó Demented Aggression egy hamisíthatatlan szélvészerejű Cannibal-attak, a Sarcophagic Frenzy pedig egy sűrű tempó- és témaváltással megtűzdelt szám, a blastbeatektől kezdve a szinte doom-terhelte döngölésen át sok-sok zenei csemege ölelkezik egymással. Az As Deep As The Knife Will Go talán a „legfogósabb” tétel mindközül, a rádiókban az új Madonna-sláger után mily jól fog esni! Meglepő basszuskiállás színesíti a The Strangulation Chair-t, nem is tudom, hallottunk-e már ilyet korábban tőlük, mindenesetre az album egyik legizgalmasabb, legötletesebb szerzeménye ez, ahogy a Crucifier Avenged is mesteri azzal a kapkodós, szinte punkos/thrashes jellegével. Elsőszámú kedvencemet direkt a végére hagytam: a döbbenetesen súlyos Scourge Of Iron-t bizony már most bejegyezhetjük a Death Metal Klasszikusok Kalendáriumába! Egy javarészt középtempós őrleményről van szó, amelyben az A Riff egymaga kihúzná a mélyből a Costa Concordiát, olyan rettentő erővel bír. Kihagyhatatlan koncertfavorit lészen, bárki meglássa – talán már a júniusi pesti koncerten!

Egy szó mint száz, a ’Torture’ a 12. album a sorban – ámde közel sem tizenkettő egy tucat! Azt azért szívesen meglestem volna, amikor eldőlt, hogy ezt a címet adják a friss lemeznek; vajon összeültek egy málnaszörp mellett, és az orvosi nagylexikon kéjes átnyálazása után böktek rá a szóra, miután elvetették az ’Open Your Eyes (With Buzz-Saw)’, ’Massacre In Kitchen’, ’Gore Bloody Gore’ címötleteket? Netán Pat O’Brien éjjel 2-kor felriadt álmából, elhörögte magát, hogy „TORCSÖÖÖR!”, majd küldte is azonnal a kör e-mailt, miszerint „Srácok, megvan a cím, kurva jó…”

Pontszám: 8.5