Axel Rudi Pell: Circle of the Oath

írta Tomka | 2012.03.21.

Megjelenés: 2012

Kiadó: Steamhammer/SPV

Weblap: http://www.axel-rudi-pell.de

Stílus: hard rock / heavy metal

Származás: Németország

Dalcímek

Értékelés

Úgy látszik, Axel Rudi Pellnek jól jött a válság. A biztonság rögtön kelendő árucikk lett, ezért büszkén hirdetheti a sajtóanyag, hogy két év után újra itt a munkamániás gitármágnás friss dalcsokra, amin ezúttal se változott semmi. Pell is azon zenészek közé tartozik, aki egyszer rálelt a sikerreceptre, és azóta még az albumai felépítésén se szokott változtatni – de az is igaz, hogy olyannyira jellegzetes, amit a germán gitáros művel, hogy az önismétlést ugyanúgy meg lehet neki bocsájtani, mint a whiskey-zabáló mocifejeknek vagy az áramütötte ausztráloknak. Aki esetleg nem lenne ismerős a többek által vitatott képességű, de 1,5 milliós lemezeladással büszkélkedő gitáros zenéjével, az képzeljen el a klasszikus hard rock és a melodikus heavy metal között váltakozó, Blackmore ihlette gitárjátékkal felvértezett dalokat, amihez a Dio szólóanyagok és a Rainbow misztikája, ill. a Sabbathos nagy ívű epika tapad. Ha ez nem lenne elég, akkor adott még egy hangszálzseni, a méltatlanul kevéssé ismert Johnny Gioeli, aki érzelemgazdag, karakteres és változatos énektémák terén simán megüti Steve Lee etalon mércéjét. Habár a zenekart olyan nagyágyúk teszik teljessé, mint Mike „Bérdobos” Terrana, Ferdy Doernberg billentyűs, és Pell öreg cimbije, a Steeleres időkből ismerős Volker Krawczak basszusgitáros, a hangsúly itt Pell és Gieoli összjátékán van: a fülbe stiftezett, pofátlanul jó énekdallamokon, ill. a klasszikus riffeken és a „síró”, érzékeny gitárszólókon.

Aki esetleg úgy érzi, hogy az utóbbi időkben kissé megroggyant az ARP-lemezek nívója, annak sem kell aggódnia, a ’Circle of Oath’ veri az utóbbi három soralbumot, ráadásul a válságra hivatkozó sajtóanyag ígéretével ellentétben, bizony tartalmaz moderált újításokat. A szokásosan letisztult soundban ezúttal Krawczak basszusgitár-játéka sokkal kitapinthatóbb, ami kapásból egy dögösebb megszólalást kölcsönöz a daloknak. A dalszövegekért is felelős gitáros ráadásul a királyokat és királynőket is kihagyta ezúttal irományaiból, így a szövegek-refrének végkicsengése is borongósabb, sötétebb lett (elég csak egy pillantást vetni a számcímekre), amikben olyan témák is megférnek egymás mellett, mint a halál-flashback vagy a háborúellenesség. A nyitó Ghost In The Black, amely vérbeli, lendületes ARP-felütés, így valamivel morcosabban karcolja a hallójáratokba bombasztikus dallamait, húzós riffjeit. Doernberg is többször merészkedik elő a háttérből, és az atmoszférikus alapozás helyett Deep Purple-re hajazó szólópárbajt vív ebben a dalban Pellel. Ahogy a 2010-es ’The Crest’-en az ’Oceans of Time’ magasztosságát emlegette fel ARP a Dark Waves of The Sea dallal, most a The Masquerade Ball dallamainak reprízét hallhatjuk a záró World of Confusionben, amiben Doernberg szintén nagyobb szerepet kap, és ezúttal kissé dagályosabban (a la Freedom Call) tolmácsolhatja a lassan vonagló, méltóságteljes dallamokat. A dal végére viszont tökösen poweresre veszik a figurát, és hét perc középtempós epika után rákapcsolnak a sebességre. Pont az ilyen apró meglepetések, finomságok miatt lesz izgalmas a ’Circle of the Oath’.

Igaz, a kötelező szentimentális ballada (Lived Our Lives Before) most sem maradhatott el, hiszen akkor kiverné a hisztit a német háziasszonyok ARP-fanklubja, viszont a maradék játékidőben rendesen odapörköl Pell (a Before I Die-ban olyan dalszöveg-részlet is befigyel, mint a „Life’s a bitch, I ain’t no loser”). Mindezt úgy, hogy közben nem „modernkedik”, mint a ’Tales of the Crown’ Crossfire c. dalában. A címadó nóta bizonyára sokak instant kedvence lesz, hiszen ezen Axel a védjegyének számító formulán csavart egyet: akusztikus gitárral, kissé southern rockos beütéssel indít a Circle of the Oath, ami hamar a LedZep előtti főhajtásba csap át, hogy aztán Pell keleties, orientális riffeléssel lepjen meg mindenkit.

A lemezt a címadó és a zárótétel mellett a pörgős, ARP-himnuszok viszik el a hátukon, a felesleges intro utáni Ghost In The Black mellett ilyen a vágtázós Run With The Wind, a tökösebb énektémával beinjekciózott Before I Die, illetve az új évezred egyik legjobb Pell-dala, a Fortunes of War. Tudjuk, hogy Gioeli a gitáros gyengébb szerzeményeit is képes élvezhetővé varázsolni, ám ebben a dalban egyenesen könnyfakasztóan gyönyörű, íves melódiát tapasztott a refrénbe, de nem ám a Rudi-balladák giccses kiadásában. Telitalálat! Gioeli – szokása szerint – az egész lemezen a határait feszegeti, hogy minél jobban dagassza a kebleket - egyszerűen zseniális a srác. Sajnos a pozitív összképet most is megfakítja pár gyengébb (de még így is jó) eresztés (Lived Our Lives Before, Hold On To Your Dreams), de ez valószínűleg egy rajongónak sem fogja kedvét szegni abban, hogy büszkén odaállítsa a friss anyagot az ’Oceans of Time’ vagy a ’The Masquerade Ball’ mellé.

Pontszám: 7.5