Epica: Requiem For The Indifferent

írta Mike | 2012.03.18.

Megjelenés: 2012

Kiadó: Nuclear Blast

Weblap: http://www.epica.nl/

Stílus: Szimfonikus Power/Gothic Metal

Származás: Hollandia

 

Zenészek
Isaac Delahaye - gitár Yves Huts - basszusgitár Coen Janssen - szintetizátor, zongora Mark Jansen - gitár, hörgés Simone Simons - ének AriíŤn van Weesenbeek - dobok
Dalcímek
01. Karma (intro) 02. Monopoly On Truth 03. Storm The Sorrow 04. Delirium 05. Internal Warfare 06. Requiem For The Indifferent 07. Anima (instrumental) 08. Guilty Demeanor 09. Deep Water Horizon 10. Stay The Course 11. Deter The Tyrant 12. Avalanche 13. Serenade Of Self-Destruction
Értékelés

A Krisztus 2009. esztendejének október havában megjelent ’Design Your Universe’ maga A Szimfonikus Metal. Most azonban volt egy olyan sanda gyanúm (ne kérdezd, miért!), hogy azt a roppant magasra feltolt lécet ezzel az új albummal nem fogják átugrani – megérzésem be is igazolódott. No, azért a sör mellé senki ne készítse be a defibrillátort is, korántsem arról van szó, hogy a ’Requiem For The Indifferent’ félresikerült fércmű volna, csupán a majd’ tökéletes elődje fényében tűnik valamelyest haloványabbnak. Oké, hozzáteszem: szerintem.

De ne szaladjunk ennyire előre! Az Epica-főnök Mark Jansen két évvel ezelőtt verbuvált egy Mayan névre keresztelt hobbiprojektet, s a tavaly májusban napvilágot látott ’Quarterpast’ albumra vélhetően azon témáit használta fel, amelyek már nem passzoltak anyazenekara világába (netán egyébként is vágyott egy kis szigorúbb szimfo-death kitérőre); ez mind szép és jó, viszont a Mayan-korong igényesre, ámde kissé jellegtelenre, s helyenként bizony unalmasra sikeredett. Hogy ez vajon mennyiben hatott ki a friss Epica-mű dalszerzésére, azt nem tudom, a ’Requiem…’ azonban egyes szegmensét tekintve más, mint a ’Design Your Universe’: nem stílusában történtek változások, nem módosult tehát a markáns Epica-hangzás; a különbözőség egyrészt az enyhén szellősebb, kevésbé metal-centrikus megközelítésben, másfelől – ami már kritika feléjük – a kreativitás kismértékű megcsappanásában keresendő. Miről is van szó? Az egekig magasztalt 2009-es lemezen a védjegyszerű szimfonikus betétek mellett közel ugyanennyi szerepet kapott a power/death metal (ennek okán sem állja meg a helyét a manapság gótikusnak nevezett skatulya), ám itt mindez valamennyire a háttérbe szorult, helyt adva a szomorkás-romantikus színezetnek. Ijedségre semmi ok, szerencsére az Epicából nem lett Within Temptation-, Tristania-féle barbie-rock, maradt itt még metal dögivel, csupán összességében nem olyan elsöprő erejűek és vadócok most, mint korábban. Ezenkívül pedig a ’Requiem…’-en bizony fellelhető némi ötlethiányból fakadó középszerű megoldás (önmagukhoz képest persze) és kevésbé emlékezetes téma, ami számomra mindenképp újdonság velük kapcsolatban.

Az Epica mindig is hadilábon állt az ízléses borítókkal, van valami érthetetlen beteges vonzódásuk a szürke jellegtelenség és a marcipános giccs irányába (lásd többek közt a debütáló ’The Phantom Agony’ cickós-kígyós förmedvényét), és hát ezúttal sem sikerült nagyot dobbantaniuk ezzel a kopasz csajos frontképpel. Fenntartásaim vannak a steril, száraz hangzást illetően is, főként a dobok kopognak élettelenül, az egész mintha egy konzervdobozból szólna, holott egy szimfonikus metal albumnak éppen a hegyoromnyi monumentalitás dukálna. A bő hetvenperces játékidő most is embert próbáló azoknak, akik nem lemezformátumban, hanem kizárólag egyes számokban gondolkodnak, azt azonban nem mondanám, hogy befogadhatatlanul komplex a ’Requiem…’, inkább enyhén homogénnek tűnik egy nekifutásra, ettől pedig tényleg nem könnyű hallgatnivaló. Persze a Lacuna Coil-os verze-refrén-verze szerkezethez szokott vasárnapi gót tinik már a hangulatos intróból (Karma) kifejlődő Monopoly On Truth hét perce alatt elveszthetik a fonalat, hisz a témahalmozás mindig is jellemző volt az Epicára. Cry For The Moon-szintű slágert nem kapunk ugyan, de például az előzetesen már közzétett Storm The Sorrow meglepően könnyed kis nyáresti dalocska némi édesbús-erotikus felhanggal fűszerezve. Mint említettem, érzésem szerint ez alkalommal visszavettek a súlyosságból és agresszivitásból, ám azért Mark nem felejtett el hörögni, és a death/black-közeli témák sem tűntek el nyomtalanul, csupán az előfordulásuk csökkent valamelyest. Nagy bánatomra pedig Simone már közel sem „utazik” annyit a mezzoszoprán opera-stílusban, mint tette azt a korai érában, helyette néhol inkább hisztizik, ami bizony nem szép dolog egy felnőtt nőtől. Szerencsére a korong nagy hányadán kifogástalanul énekel.

Amúgy meg van itt minden, mint a búcsúban: musicalszerű elérzékenyülés à la Nightwish (Delirium; Deep Water Horizon; Avalanche), gyilkos riffbombák még gyilkosabb dallamokkal (Internal Warfare; Guilty Demeanor) és nagylélegzetű, összetett kompozíciók erősen Therion-ízű kórusokkal, hatalmas refrénekkel (Requiem For The Indifferent; Serenade Of Self-Destruction). Ami pedig számomra hiányzik egy cseppet: az ihletettség, a fülberagadó énekdallamok tárháza, a puncs-puha érzelgősségből viszont jóval több van, mint kéne. Mert szeretem én a franciakrémest, de fél tucat után már a fülemen jön ki… Mindezek ellenére a ’Requiem…’ egy szerethető, minden pillanatában igényes album, csak hát a közel tízpontos elődjének tükrében tűnik zsengébbnek. Abban azonban reménykedem, hogy a következő állomásnál mernek újítani, és eddig ismeretlen vizekre is elevickélnek…

Pontszám: 7.5