Adrenaline Mob: Omertá

írta Tomka | 2012.03.14.

Megjelenés: 2012

Kiadó: Capitol Records / Century Media

Weblap: http://adrenalinemob.com/

Stílus: alternatí­v / groove / modern metal

Származás: USA

 

Zenészek
Russell Allen - ének Mike Orlando - gitár, basszusgitár Mike Portnoy - dob Vendég: Lzzy Hale - ének (Come Undone)
Dalcímek
01. Undaunted 02. Psychosane 03. Indifferent 04. All On The Line 05. Hit The Wall 06. Feelin' Me 07. Come Undone (Duran Duran feldolgozás) 08. Believe Me 09. Down To The Floor 10. Angel Sky 11. Freight Train
Értékelés

Mike Portnoy-ról mindenkinek megvan a véleménye. Korábban azért lehetett meg, mert a Dream Theaterrel megkerülhetetlen zenei mérföldköveket fektetett le a progresszív metal kanyargós útjára. Miután pedig távozott anyabandájából, azért beszélhet mindenki róla, mert olyan nyilatkozathullámot indított el, ami végül őt szorította szerencsétlen helyzetbe, és temette maga alá. A megfelelési kényszer azonban nem csak az interjúrészletekből tűnik ki, hanem a zenei irányválasztásaiból is. A kornak megfelelően „niche marketingbe” kezdett, ami annyit tesz, hogy minden gyorsan összerántott „Portnoy-zenekart” egy lehatárolt, speciális célközönségnek akar eladni. Eleve supergroupokban gondolkodott, amikkel kiépített rajongótáborokra támaszkodhat, utána pedig szépen kiteregette a Dream Theater összetett sikerreceptjét, és most mindegyik zenekarában megpróbál megvalósítani egy részletet abból, ami a DT-t naggyá tette. A Flying Colours-szal az elmés progresszivitásnak hódol, az Adrenaline Mobbal pedig egyértelműen a DT 2002-2003-as lemezein feltűnt modern ízeket „fejlesztette” tovább, és tákolta össze kompakt stílussá. A végeredmény így mindkét esetben szegényesebb, mint az „álomszínház” zenei paradicsoma, amiben ugyanúgy megfértek a tiszteletetparancsoló, szigorú riffek, a játékos szólóhegyek, és a zene által sugallt hangulati skála is jóval szélesebbre nyújtózkodott.

De az Adrenaline Mobra igazságtalan lenne a progresszív zene magaslatáról, fitymálóan letekinteni. Egész egyszerűen azért, mert az ’Omertá’-nak köze nincs a progresszióhoz, se stílus, se innováció tekintetében. Ez annyit tesz, hogy van egy léc, amit eddig nem tudtak átugrani: ez pedig az egyediség. Az Adrenaline Mob egy olyan stílusba pozicionálta magát, amiben elég nehéz újat mutatni, ráadásul a műfaji keretek is szűkek – viszont azokon belül az ’Omertá’ egy életerős, élvezetes albumra sikeredett. Az ’Omertá’ annyiban nyújt újat mondjuk egy Disturbed lemezhez képest, hogy a három alaptag technikásabban, villantósabban játssza a groove-okkal szabdalt, fejletépős, „alternatív” keményfémet. A két Mike közül viszont nem Portnoy, hanem Orlando esik néha túlzásokba, ha éppen túlságosan Zakk Wylde-osan akarja facsarni a riffeket, vagy egomániáját a különböző gitáreffektekben éli ki.

A lemezt általánosságban is Orlando gitárjátéka uralja, ám el kell ismerni, hogy bizony tud gyomrozós, masszív riffeket ropogtatni második Mike-unk, és tegyük hozzá azt is, hogy szép zsíros hangzást kevert ki Jay Rustonnal a lemezre. Kell is ide a vastag, szikár sound, hiszen ez a zene akkor jó, ha húz, mint a francia gyors, és ha a refrén olyan öblös és zsigerien slágeres, hogy az se tudjon elbújni előle, aki a háta közepére se kívánja az amerikai kommersz dallamokat. Nem véletlen, hogy interjúkban azt bizonygatják a zenészek, hogy az Adrenaline Mob vérbeli koncertzenekar, amelyik élőben fog igazán ütni – az ’Omertá’-t otthon is szigorúan csak max hangerőn, vakító napfényben és jókedvvel szabad bömböltetni, nehogy egy elfüggönyözött szobában, internet-szörfölés közben, háttérzeneként pusmogjon az Undaunted vagy a Psychosane.

Aki nélkül viszont jócskán nehezebb lenne eladni ezt a lemezt, az nem is Mike Portnoy, hanem Russell Allen. Míg a mesterdalnok a legutóbbi Symphony X-en a dallamok rovására keménykedett, addig az ’Omertá’-n sikeresen találja meg az egyensúlyt a szigorú, karcos metalkodás és a fülbemászó dallamok között. Úgy tud kaméleonként alkalmazkodni a zúzós groove metal és a slágeres rádiórock között váltakozó dalokhoz, hogy közben végig megtartja egyéniségét, jellegzetes hangszínét. Csak egyszer esik abba a hibába, hogy David Draimant utánozza; egyébként a ’Paradise Lost’ korabeli, piszkos SX-témákat keveri az Allen/Lande szólólemezekről ismert, néha Coverdale-t idéző, kellemesen negédes melódiákkal. Miatta tudom megbocsájtani azt, hogy a balladák bizony nem lépnek túl a kommersz rádiórock sablonokon (habár a Duran Duran feldolgozásban Lzzy Hale méltó párja Allennek, és szokásához híven erőteljes teljesítményt nyújt), a dalszövegek pedig többnyire az ócska és a blőd rockklisék szintjén mozognak.

Habár a lemez végére pár átlagosabb szerzemény is fellopakodott, az ’Omertá’ többi dala egységesen tartja a színvonalat, és a Disturbed-féle modern metalt elégszer ellenpontozzák hagyományosabb, de kellően odapakolt power metallal. A csúcspont számomra egyértelműen a Hit The Wall komplex betonozása, amiben Mike-ék nem egy egyszerű dalszerkezetet díszitenek fel fifikásabb játékkal, hanem több témaváltással, jól irányzott szólókkal, okos ritmikával és egy Panterás leállással színezik ezt a lehengerlő dalt. Szerintem hosszú távon ez lehetne járható út a nagy jövőt tervezgető zenekar számára, amellyel a metalosan populáris élt és a technikás oldalt zökkenőmentesen tudnák összeházasítani.

Pontszám: 7