Burnout: Roxigén

írta Bazsa | 2012.02.21.

Megjelenés: 2012

 

 

Kiadó: Szerzői kiadás

Weblap: http://www.burnoutzenekar.hu

Stílus: hard rock - heavy metal

Származás: Magyarország

 

Zenészek
Mong Máté - ének, gitár Rácz Olivér - gitár, vokál Jámbor Béla - basszusgitár Schuller Gábor - dob
Dalcímek
01. Jobb, ha félre állsz 02. Mint napon a jég 03. Roxigén 04. Gaia 05. Nem volt más 06. Voltam, aki voltam 07. Minden nap 08. Lassan véget ér 09. Valahol 10. Végállomás
Értékelés

A magunkfajta firkászok számára talán nem is létezik hálátlanabb feladat, egy pályakezdő zenekar első lemezének véleményezésénél. Egy még formálódó, a saját útját kereső csapat esetében a rutintalanságból, vagy a koncepció kiforratlanságából adódóan – szükségszerűen – elkövetett hibák gyakorta rejtik el a valódi tehetséget, és e „gyermekbetegségeknek” nevezett jegyek másodlagossá teszik az olyan létfontosságú jellemzőket, mint a lelkesedés, vagy a dalszerzői véna. Számtalan példát hozhatnánk fel pocsék hangzású, kiemelkedő pillanatoktól mentes, rosszul feljátszott bemutatkozó anyagokra, melyeket néhány perc után legyintve dobunk félre, függetlenül attól, hogy a fenti hiányosságok külön-külön, vagy egyszerre jelentkeznek. Mert tény, hogy embert próbáló feladat meglátni egy bizonytalan kézzel előadott gitárszóló mögött a feelinget, a tompán puffogó dobhangzás mögött az erőt, vagy a dallamvezetés következetlensége mögött a fogósságot. Ám egy zenekar életében nincs is természetesebb dolog bizonyos hibák elkövetésénél, hiszen a fejlődéshez éppen ezek kijavításán keresztül vezet az út. Ilyenkor tehát a végeredmény megítélésének szempontrendszerét elsősorban azon alapelv meghatározásával kell felállítanunk, hogy mindezek milyen arányban állnak az esetleges erényekkel és pozitívumokkal. A mai magyar (rock)zenei élet nagy tragédiája, hogy mérleg nyelve általában az előbbi (értsd: a hibák) felé billen, ám nyilván ismerjük azt a bizonyos mondást a kivételről és a szabályról…

…és meg is érkeztünk a 2007-ben alakult székesfehérvári Burnout zenekarhoz. Mert ezek a fiatal, húszas éveik elején járó srácok egy olyan pokolian erős debüt-lemezt készítettek, mely amellett, hogy korukat meghazudtoló elhivatottságról, felkészültségről és minőségi muzsikálásra való törekvésről tanúskodik, legnagyobb fegyvertényként fogós és könnyen megjegyezhető dalokat rejt. Hogy ez ekkora dolog lenne? Igen, az! Két okból is: egyfelől sajnos nem megszokott, hogy mindezen tulajdonságok egyszerre legyenek érvényesek egy kezdő zenekar első komolyabb stúdiómunkájára. Másfelől ebben a leginkább a Metallica, a Guns N’ Roses és a Motörhead egyvelegeként leírható, egyszerűen csak „standard rock-metal”-nak nevezhető műfajban talán a létező legkönnyebb alkotni, de éppen ezért a legnehezebb kitűnni is. (Gondoljunk csak bele: a stílus fiatal, alig színpadképes produkciót nyújtó képviselői szinte elárasztják az ország rock-klubjait, neveiket középszerűségük miatt azonban gyorsan elfelejtjük, és jelentős részük nem hogy az első lemezig, de még csak az első demóig sem jut el.) Tökös riffek, stenk és fogós dallamok: ebben a csodák nélküli stílusban nincs más esély, és bár olykor Burnouték is beleesnek a jellegtelenség és a céltalanság csapdájába, a lemez összképét mindez csak igen csekély mértékben van hatással.  

Külön kiemelendő, hogy zenekar tagjai tisztában vannak saját képességeikkel, ezért csak olyan dolgokba vágnak bele, melyeket magabiztosan képesek eljátszani. Feltételezhetnénk ugyan e mögött „stúdiós trükközést”, ám a nyers, egyszersmind bitangul megdörrenő sound természetessége kizárja ennek lehetőségét. Az ennek köszönhető lendület és ösztönszerűség a lemez legmegkapóbb tulajdonságai közé tartozik, amellett, hogy dalait egész egyszerűen jó hallgatni. Persze ebben a formában mindez kevés ugyan ahhoz, hogy kulturális forradalmat robbantson ki, ahhoz viszont épp elegendő, hogy több legyen egyszerű háttérzenénél. Aztán olykor-olykor az ember fel is kapja a fejét: ilyen a nyitó Jobb, ha félre állsz adrenalin-bombája, a Nem volt más és a Voltam, aki voltam fülbemászó refrénje, a Végállomás dühös punk-attitűdje, vagy egy-egy technikailag nem tökéletes, ám feelingesen elkapott, Slash és Kirk Hammet hatását le sem tagadható szóló.

Ez tehát a jelen, ám ennél sokkal fontosabb a zenekar jövőjét illető „Hogyan tovább?” kérdése. Egy debütáló lemez ugyanis – a fent említettek okán – nyilvánvalóan megkülönböztetett elbírálást kíván, melynek elsőszámú szempontja nem hiányosságok kiemelése, épp úgy, ahogy nem támaszthatunk vele szemben irreális elvárásokat sem. Nem arra való ugyanis, hogy tökéletes legyen, vagy mutassa az újító szándékot, hanem arra, hogy képet kapjunk egy pályakezdő csapat mentalitásáról, valamint hogy megítélhessük: megvan-e bennük a tűz, és az előrelépés, a fejlődés lehetősége. Az igazsághoz valóban hozzátartozna, hogy a ’Roxigén’ kapcsán is sorolhatnánk a kisebb hibákat és suta megoldásokat (kezdve a lemez címével, folytatva a gyakran túlságosan is hadaró énektémákkal, egészen az egyes részletek kidolgozottságának problémájáig), de egyrészt itt és most nem ez a feladat, másrészt pedig – és ez az igazán fontos – lényegesen több pozitívummal bír, mint amennyi negatívumot felvéshetnénk képzeletbeli fikalistánkra. 

Pontszám: 9.5

Legutóbbi hozzászólások