Rekuiem: Time Will Tell

írta garael | 2006.09.03.

Megjelenés: 2006

Kiadó: Majestic Rock

Weblap: www.rekuiem.org

Stílus: heavy metal

Származás: Anglia

 

Zenészek
Paul Parry - ének Steve Slater - gitár Gordon Denny - basszus Karl Wilcox - dob
Dalcímek
1. Nightmare 2. Wildfire 3. Sinners 4. Time Will Tell 5. Werewolf 6. Paranoid 7. Black Death 8. In Your Keeping 9. Angel Of Sin 10. Sacrificial Wanderer
Értékelés

Az irodalom kedvenc témája a "furcsa idegen" szemlélődése egy adott társadalomban, mely remek lehetőséget kí­nál a szatirikus, kritikus parabolák megí­rására. A sci-fi í­rók később átvették ezt a szemléltető módszert, hősük általában lefagyasztva, esetleg időugrással kerül a történelem bizonyos pontjaiba, ahol vagy megoldja a problémákat, vagy pusztán jelenlétével ad kontrasztot múlt és jövő különböző értékformáinak. A Rekuiem a metal zene tetszhalott, vagy hibernált hőse, ki évtizedekig nyugalomban álmodva most - fittyet hányva az eltelt időnek - felébredt, hogy megmutassa a neometal szí­ntérnek, hogyan játszották a heavy-t a NWOBHM kezdetén. Nos, nem sok banda van a metal történelemben, mely olyan furcsa karrierrel büszkélkedhet, mint a valamikor Requiem-nek nevezett banda. A hetvenes évek végén alakultak, olyan társakkal, mint a Diamond Head, Jameson Raid, Angel Witch, vagy az Iron Maiden. 1980-ban kiadták a nagy sikert elért “Angel of Sin"/"Sacrificial Wanderer" single-t, hangzásukban a Black Sabbath komor riffjeit interpretálták némileg tradí­cionálisabb dallamokkal, nem véletlen, hogy több doom metal banda is egyik ihlet forrásaként nevezte meg az angolokat. Az í­géretesnek í­gért pálya azonban valamilyen oknál fogva nem folytatódott, az együttes Morpheusszal lépett nászba, majd 22 évig, mikor is a The Black Death - mely visszautal az ős-doom koncepcióra - cí­mű demo hangos vekkerként ugrasztotta talpra őket Csipkerózsika álmukból. A változatlanságban azért történt némi "fiaskó", ugyanis az eredeti énekes elveszett valamelyik időfolyosón, ám az új dalnok felbukkanása még jót is tett a csapatnak: Paul Parry hangja remekül illeszkedik ehhez a szikár, "ódivatú, kissé avitt, ám stí­lusában a zenéhez jól illő sound-hoz, valahol Dickinson és Byford orgánuma között félúton, leckét adva a mai sikolykirály nemzedéknek A dalok remekül prezentálják az arany középutat a szikárabb USPower és az európai dallamos metal között: a dalok igazi, tradí­cionális, brit heavy metal felfogásban fogantak, a Saxon tudott ilyen hű maradni ehhez az európai hard rockban gyökeredző, ám fémes gitárokkal és riffekkel megszólaló stí­lushoz. Az olyan dalok, mint az orgona szólóval nyitó Nigthmare - egy korai MSG jellegű riffel, vagy a remek dallamokkal megáldott, némiképp John Lynn Turneres Wildfire remek kezdéssel biztosí­tják a továbbiakat: a Black Sabbath-i pszichedeliával megfogalmazott Sinners-t - melynek főriffje valahol Hendrix környékére tehető, illetve az album cí­madót, mely klasszikus lágy dallamokkal induló, Tony Martinos, galoppos lí­rába fordul, halford-i sikolyokkal és jól sikerült gitár szólóval. Persze a jó öreg horror sem maradhat ki egy klasszikus brit fém albumból: a Werewolf ős-powerében az énekes alakí­t nagyot, kinek hangja itt a Jag Panzer Harry "The Tyrant" Conklin -jét idézi , s ha már horror: a Black Sabbath Paranoid-jának érdekes feldolgozását is meghallgathatjuk ( végre rendes énekhanggal, höhö). A többi négy szám voltaképpen nem új: az 1980-as single duplája, és a The Black Death demo újra felvett szerzeményei mutatják meg, hogy a Rekuiem számára megállt az idő - ami jelen esetben nem baj, hiszen itt a minőség konzerválódott az évek formalinjában.

Pontszám: 10