fbpx

Lillian Axe: XI: The Days Before Tomorrow

írta Tomka | 2012.02.15.

Megjelenés: 2012

Kiadó: AFM Records

Weblap: http://www.lillianaxe.com

Stílus: heavy metal / hard rock / alternatí­v rock

Származás: USA

 

Zenészek
Brian Jones - ének Steve Blaze - gitár/billentyű Sam Poitevent - gitár Eric Morris - basszusgitár Ken Koudelka - dob
Dalcímek
01. Babylon 02. Death Comes Tomorrow 03. Gather Up The Snow 04. The Great Divide 05. Take The Bullet 06. Bow Your Head 07. Caged In 08. Soul Disease 09. Lava On My Tongue 10. My Apologies 11. Angels Among Us
Értékelés

A Lillian Axe-nek sikerült az, amit sok zenekar csak rajongóvesztéssel tudott meglépni: másodjára is feltalálták magukat. Kvázi a „semmiből”, hiszen a „glam rockot” eredeti ötletekkel megfogó csapat a grunge érában kvázi ismeretlenségbe süllyedt, a 2000-es években pedig úgy támadt hamvaiból, hogy modernizálta amúgy sem éppen vaskalapos skatulyákban gondolkozó zenéjét, és 20 év után is innovatív tudott maradni. Két megjegyzés is kapcsolódik ehhez, amit a zenekarvezető-dalszerző-gitáros Steve Blaze ejtett el interjúkban: egyrészt szívből gyűlöli a „hair metal” kategóriát, mert szűk keretek közé helyezi a zenét, megölve ezzel annak lényegét (és a különbségeket), másrészt hogy szerinte a Lillian Axe sosem „tette le a baltáját”, csupán pár éves hiátusok tűzdelték karrierjét. Mindebből látszik, hogy a Lillian Axe mindig is feszegette saját határait – anno például Queensryche-i epikát és metalosabb riffeket, komplexebb dalszerkezeteket csempészett a stílusába –, és hogy a 2000-es években írt lemezek is továbbviszik a korai éra örökségét.

Az új évezredbeli titok abban rejlett, hogy Blaze úgy tudta az Evergrey-jel rokonszenvező, lelkizős-setét érzelmességet befecskendezni a klasszikus rock formulába, hogy közben a progresszivitást sem tévesztette szem elől. Ám hiába volt kreatív és egyedi a Lillian Axe zenéje (egy szebb világban tízezrek csókolgatnák Blaze lábát, izé, kezét, és a Lillian Axe lépne fel a Mötley Crue előtt a Las Vegas-i hotelekban), a 2000-es években a lemezek poros, ósdi hangzásvilága biztosan tartotta underground státuszban a zenekart. Most azonban eljöhet a – kisléptékű – áttörés ideje, ugyanis a kiadótól kiadóig vándorló banda végre megállapodott egy nevesebb istállónál (AFM), akik a zene mellett végre a promócióba és a produceri munkálatokba is kellő pénzt feccöltek. Utóbbiért Sylvia Massey (Tool, Johnny Cash, System Of A Down, stb.) felel, a riffek, a dallamok kristálytisztán csengenek, a basszusgitár is dorombol, ahol kell, és hálistennek nem recseg-ropog úgy az egész lemez, mint ahogy azt a ’Waters Rising’ tette.

Már a promoanyag stílusbesorolása („heavy metal & alternatív rock”) jelzi, hogy Blaze-nek ezúttal is van meglepetés az ötlettarsolyában. A Lillian Axe új lemezén ügyesen be is dolgozza a fiatalok rocksztárok leleményeit tradicionálisabb témáiba, akár egy-egy dalon belül. Blaze egyik legnagyobb erénye, hogy úgy tudja egymásba folyatni a különböző hangvételű, ritmikája, dallamú témákat, hogy a dalok lélegezzenek, legyen ívük, és nem csak egymás mellé pakolt hangjegyeknek tűnjenek. Blaze természetes tehetséges, aki természetesen letaglózó erővel adja elő magát. Nincs ez másképp a ’XI: The Days Before Tomorrow’-n sem: a szerintem überelhetetlen ’Sad Days On Planet Earth’-t idéző, morcos-karcos, néhol betördelt gitártémák továbbra is döngölnek, ahogy az a Heavy Metal Bibliában meg vagyon írva (Babylon, Take The Bullet, Lava On My Tongue).

A dalok többsége viszont nem olyan nyersen zakatoló, mint a 2009-es lemez felütése, legalább annyiszor gondolkoznak emlékezetes, lágy harmóniákban, mint tökön rúgó riffekben. Ezúttal a progos aspirációikat is 5 perces dalokba sűrítették (Death Comes Tomorrow, Gather The Snow), így se a lemez, se a dalok nincsenek túlnyújtva. Mindegyik lényegretörő, míves darab, ami egyforma erővel vágja arcunkba a szentimentális melódiákat és a harapós hard rockot egyaránt. Ez az őszinteség, természetesség, ami miatt a változatos lemez könnyedén szerethető. Direkten fülbemászó, életerős dalok sorjáznak ezen a korongon, legyenek azok power balladák (Bow Your Head), régivágású hard rock eresztések (Caged In), vagy brit heavy metalos számok (Soul Disease).

Az ünneprontást a végére hagytam: problémám mindössze azzal van, hogy a Derrick LeFevre (illetve Ronny Munroe) helyére igazolt új pacsirta néha egy az egyben leveszi Matthew Bellamy (Muse) affektáló tónusát (The Great Divide). Új énekes, új iskola, gondolhatnánk, de a baj itt azzal van, hogy az a zenekar, amelyik trendalapító (lehetett volna, ha többen követték volna őket), most részben trendkövető lett. Értjük, hogy Blaze mindig is új utakat próbálgatott, új megoldásokat keresett, ami főleg a mai zenei világban dícséretes, ám Brian Jones orgánuma „túl tökéletesen” passzol ehhez a stíluskorrekcióhoz: míg LeFevre hangjában megvolt az a piszok, ami miatt az érzelmesebb témák is jól álltak neki (a 2009-es lemez címadójában még a gyermekmondóka-dallamokat is lélekbemarkolóan adja elő), addig Jones egy jó képességű, de átlagos modern rock énekes, se több, se kevesebb. A párosításból – az ének terén – így néha elveszik az a feszültség, ami a zenében termékeny marad. A ’XI: The Days Before Tomorrow’ mindezzel együtt is figyelemre érdemes, izgalmas alkotás – a slusszpoén pedig az, hogy a The Great Divide a lemez legjobbjai közé küzdötte be magát, a Blaze-Poitevent páros nagy ívű, elegáns gitármelódiáinak köszönhetően.

Pontszám: 8

Legutóbbi hozzászólások