Mustasch: Sounds Like Hell, Looks Like Heaven

írta Adamwarlock | 2012.02.13.

Megjelenés: 2012

Kiadó: www.mustasch.net

Weblap: http://www.mustasch.net

Stílus: hard rock, heavy metal, stoner

Származás: Svédország

 

Zenészek
Ralf Gyllenhammar - gitár, ének David Johannesson - gitár Mats Stam Johansson - basszusgitár Danne McKenzie - dobok
Dalcímek
01. Speed Metal 02. The Challenger 03. It's Never Too Late 04. Cold Heart Mother Son 05. Morning Star 06. Dead Again 07. Your Father Must Be Proud of You 08. Destroyed By Destruction 09. I Don't Hate You 10. Northern Link
Értékelés

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer a svéd Tankcsapda. Ez egy olyan rock-metal együttes volt, ami a jézusi mondással ellentétben egyedül a saját országában volt próféta.  A Mustasch története ugyanis teljesen összekapcsolódott szeretett anyaföldjükkel. Ebből adódik, hogy a hazánkban hasonlóan elsöprő sikereket elérő trióhoz hasonlítom őket, hiszen mindkét együttes esetében igaz, hogy a hazai terepeket uralják, külföldön viszont jószerivel ismeretlenek. A bajuszbrigád is maximum az indo-germán nyelvterületek lakóinak okozott némi szemöldökvonogatást, a tengerentúlra már képtelenek voltak eljutni, pedig zenéjük inkább amerikai stílusjegyeket vonultat föl.

A Mustasch zeneileg mindig is egy nagy egyveleg volt, hol leplezett, hol egyértelmű nyúlásokkal más zenészektől. Itt egy kis Ac/Dc, ott egy kis The Who, megfűszerezve egy kis Sabbath-tal, hogy a régi vágású rockereknek is tessen, meg egy kis Queens Of The Stone Age-dzsel, hogy a fiatalabbaknak is. Arról meg nem is beszélve, hogy az egész zenebonát belengi egy James Hetfield-től megörökölt hangulat és riffcsokor a ’Load’/’Reload’ modorában. A stíluskavalkád, és a legendás elődök „besztóneresített” életérzése szerintem egyeseket zavarhat. Engem azonban hidegen hagy, hogy ki és hogyan írta már meg ugyanezeket az akkord-kombókat, ha a Mustasch ekkora lazasággal és kreativitással használta fel a paneleket. Azt pedig mindenképpen érdemes megjegyezni, hogy akármennyire is emlékeztet sok riff egy-egy régebbi etűdre, a Mustasch  zenéjét még az is felismeri, aki kb. annyit ért a rockzenéhez, mint Pelikán elvtárs a narancstermesztéshez.

A Chokito – Ronda és Finom – szlogen kifordítása nyomán elkeresztelt ’Sounds Like Hell, Looks Like Heaven’ talán kilóg egy picit a Mustasch albumok sorából. Én úgy érzem, hogy keményebb, és modernebb hangzású lett elődeinél, ami nagyon jól áll a csapatnak. Visszább vettek a punkosabb attitűdből, és a riffek terén még erősebb lett a Metallica/Megadeth tengelyre belőtt thrash vonal. Azért tekerős szólókra és apokaliptikusan sötét hangulatra ne nagyon számítsunk, azokat továbbra is a sludge-os, stoner-es kiállások helyettesítik, persze jól megmártóztatva chillibe, barbecue szószba meg tabascoba, hogy máris olyan hangulatunk legyen, mint egy redneck karácsonyon.

Az összkép szerintem önmagáért beszél: a lemez kimerít mindent, amit egy tökéletes bulilemeztől várhatunk. Ütős riffek, erős refrének, laza hangulat. Ralf Gyllenhammar barátunk, aki láthatólag a csapat lelke, esze és kreatív motorja ezúttal biztosra ment. Nincsenek felesleges hangok vagy elcsépelt töltelékszámok (amik bizony a 2009-es selftitled korongon nagyon is voltak), és a hangzás pedig olyan pöpecül dörgedelmesen brutálra lett belőve, hogy a drága hangmérnök urakat innen is üdvözlöm! A bajusz mellé szakállat is növesztett frontember-énekes-gitáros úr énektémáit is rendben találtam. Hangja különlegesnek számít, mert ügyesen keveredik benne James Hetfield öblössége Ian Astbury  karakterével, de egy viszonylag egyedi orgánumon kívül nagy megfejtéseket vagy bravúrokat ne nagyon várjunk Ralf bácsitól. Ellenben nem érzem nagyon szükségét, hogy a hallottaknál többet kellene nyújtania.

Ha ki kellene emelnem számokat, amik rákerülhetnek a következő Mustasch best of-ra, akkor rögtön három jelöltem is akad. Az It’s Never Too Late azonnal fülbe mászik, ügyesen váltogatja a kemény és dallamos részeket, mindezt egy kiváló refrénnel öntve nyakon. A Your Father Must Be Proud Of You egy tökéletes fejrázós buli-nóta lett, egészen kitűnő megoldásokkal, persze bajuszék szokásokhoz híven szövegileg éppen, hogy elérnek a Danko Jones-i magasságokba, tehát a komolyabb líra kategóriáját még csak alulról sem súrolják.  Itt van azonban a harmadik választottam: azt el kell mondanom, hogy a Morning Star a legjobb dal, ami ebben az évben eddig a hallójárataimba bejutott. Könnyed, megkapó és felülmúlhatatlanul hangulatos, s a lemez nagy részétől eltérően a dallamos hard rock kategóriáját képviselteti, tehát jobban hasonlít a banda régebbi alkotásaira.

Az összkép tehát majdnem tökéletes. A hangsúly azonban a majdnemen van. A ’Sounds Like Hell, Looks Like Heaven’ mindössze 35 percet tesz ki, ráadásul a záró darab csak valami svéd utcazajokból összetákolt outro-féleség.  Azért erős izgalmi állapotban két számot még rá kellett volna nyomni a korongra, már csak úgy „csakazértis” alapon. Ettől függetlenül igazi hiányérzetünk nem nagyon lehet, de tény, hogy kerekebbre is sikerülhetett volna a lemez. Ha egy kicsit okosabban építik fel a koncepciójukat, és befektetnek még egy kis energiát a több játékidőért, akkor lazán az év egyik meghatározó albuma születhetett volna meg. Sajnos nem így történt, azonban megállapíthatjuk, hogy a Mustasch-ban 2012-ben sem lehet csalódni.

Pontszám: 8