Freedom Call: Land Of The Crimson Dawn

írta MMarton88 | 2012.01.30.

Megjelenés: 2012

Kiadó: SPV

Weblap: http://www.freedom-call.net/

Stílus: Power metal

Származás: Németország

 

Zenészek
Chris Bay - ének, gitár Lars Rettkowitz - gitár Samy Saemann - basszusgitár Klaus Sperling - dob
Dalcímek
01. Age of the Phoenix 02. Rockstars 03. Crimson Dawn 04. 66 Warriors 05. Back into the Land of Light 06. Sun in the Dark 07. Hero on Video 08. Valley of Kingdom 09. Killer Gear 10. Rockin' Radio 11. Terra Liberty 12. Eternity 13. Space Legends 14. Power & Glory
Értékelés

A Freedom Call a Gamma Ray hasából kinövő, germánhonban oly népszerű, power/happy metal ékes zászlóvivőjeként robbant be a fémvilág köztudatába a műfaj fénykorának számító 90-es évek legvégén. Az első három album véleményem szerint a fokozatos javulás, a szárnyaló melódiák, a tempós, vidám, együtténekelhető europower himnuszok dicskorát rejtette a formáció számára. Az ’Eternity’ a mai napig az egyik legnagyobb kedvencem. Sajnos azonban az ezredforduló közepére Chris Bay-ék megunták a pitét, és elkezdtek kísérletezni a hangzásokkal meg a stílusokkal. Hol erőltett modernizáció, hol a dark metal felé hajló gótikus hatások ütötték fel a fejüket a következő albumokon, s noha pár jó szám akad a ’Circle Of Life’-’Dimensions’ duón, a végeredmény igencsak harmatos lett a kezdeti sikerekhez képest.

A legutóbbi, ’Legend Of The Shadowking’ c. lemez sem tudott különösebben megfogni. Újításként egyes dalokban megjelentek a csapat muzsikájára korábban azért nem jellemző hard rockos elemek, de a változatosság a számok minőségén nem tudott javítani. Mindössze a nyitó, Out Of The Ruins maradt huzamosabb ideig a lejátszómban. Nos, két év eltével itt a folytatás, a ’Land Of The Crimson Dawn’.

Skizofrén. Útkereső. Bizonytalan. Tanácstalan. Eltévelyedett. Erőltetett. Talán ezekkel a szavakkal tudnám a legkönnyebben leírni a lemezt. A ’Land Of The Crimson Dawn’ tökéletesen illusztrálja azt, hogy miért is nem tudott a Freedom Call az elmúlt években kiemelkedő albumokkal előrukkolni.

Nem szeretnék megbántani senkit, de egész egyszerűen nonszensz feltételezés az, hogy egy zenekar - pontosabban egy alkotói gárda - különböző stílusokban ugyanolyan minőségű dalokat legyen képes írni, ráadásul azok kollekciója még jól is csengjen egyben. Az új lemezen amolyan „best of” jelleggel kapunk ízelítőt a csapat korai munkáit idéző tempós europower himnuszokból, az utóbbi lemezek helyenként modernebb hangvételű, helyenként gótikusabb szerzeményeiből, valamint a hard rockos vonalat sem felejtették el a srácok.

Ezek közül véleményem szerint a Freedom Callnak, mind dallamvilágot, mind kreativitást tekintve az első kategóriát képviselő maroknyi nóta áll a legjobban. A nyitó Age Of The Phoenix egy igazi aranykort idéző duplázós power vágta, mely az „oldschool” Freedom Callosok arcát hamar mosolyra késztetheti. A remek kezdést a még erősebb folytatás követi, a Rockstars a csapat klasszikusaihoz mérhető himnusz, mely tuti koncert-kedvenccé fog válni záros időn belül. Innentől viszont jönnek a bajok. A Crimson Dawn, a 66 Warriors, és a Back Into The Land Of Light néhány középtempóra épülő, helyenként galoppozós fárasztás. Unalmas, sablonos, egy-egy ügyesebb dallamot leszámítva teljesen középszerű alkotások, melyek tökéletesen fölöslegesen kerültek az albumra.

Aztán itt a Sun In The Dark modernkedő rock ’n boogieja, ami egy hirtelen csavarral ad váltást az album hangulatának, illetve stílusának. Pedig a refrén igen fogós, ebből lehetett volna egy igen ütős középtempós himnuszt komponálni, de igen csak el lett erőltetve a végeredmény (mint a Terra Liberty esetén is). Aztán jön az abszolút mélypont, a Hero On Video. Megint egy hirtelen váltással egy olyan szinten nyálas glam rock nótába kezdenek Bayék, ami hallatán még a Reckless Love-os fiúk is inkább acélbetétes bakancsot, meg terepgatyát húznak a hajlakkészlet felújítása helyett. Giccses, gejl „glam nyáltenger”. A szokásos Freedom Call féle „happy” világ egy rózsaszín okádmány formájában köszön ki a hangszórókból.

Szerencsére a későbbiekben a béka segge alá ültetett színvonalat feljebb tornásszák a srácok. A későbbieknek felhangzó sebesebb europower himnuszok (Valley Of Kingdom, Space Legends) a csapat legszebb pillanatait idézik fel, simán felkerülhettek volna a korai albumokra is. A Killer Gear a sötétebb, durvább vonal jeles képviselője, szerencsére ez esetben azonban a kísérletező vonalon is sikerül ziccert elérni, simán a korong legerősebb pillanati közé sorolható. Hard rock vonalon is kapunk még egy bombont. A Rockin’ Radio dalszövegének kitalálóját legszívesebben lesittelném, hiszen az utóbbi évtized legcikibb sorait sikerült összehoznia, de legalább a dallamok elfogadhatóak. A maradék két dal viszont újból a szürkén fölösleges kategória díszpéldányai.

Nem szeretek egy lemezt dalonként elemezni, de ez esetben úgy érzem, szükséges volt eme nem túl esztétikus módszerhez fordulnom. 14 dalból van itt 6-7 igen igen erős, 4-5 totális unalmas, szürke, és fölösleges felvétel, a maradék meg kb. hallgathatatlan. Most egy ilyen lemezre milyen pontszámot lehet adni?

Pontszám: 6.5