Lacuna Coil: Dark Adrenaline

írta Bazsa | 2012.01.22.

Megjelenés: 2012

Kiadó: Century Media

Weblap: http://www.lacunacoil.it

Stílus: modern gothic metal

Származás: Olaszország

 

Zenészek
Cristina Scabbia - ének Andrea Ferro - ének Cristiano Migliore - gitár Marco Biazzi - gitár Marco Coti Zelati - basszusgitár Cristiano Mozzati - dob
Dalcímek
01. Trip The Darkness 02. Against You 03. Kill The Light 04. Give Me Something More 05. Upsidedown 06. End Of Time 07. I Don't Believe In Tomorrow 08. Intoxicated 09. The Army Inside 10. Loosing My Religion 11. Fire 12. My Spirit
Értékelés

Már itt a legelején le kell szögeznem, hogy sosem voltam rajongója sem a Lacuna Coilnak, sem pedig a gothic metal általuk képviselt változatának. Így volt ez akkor is, amikor minden bokorból sötét tónusú, hol monumentális, hol inkább szimfonikus hangzású csapatok ugrottak elő, élükön „gótba öltözött”, és az „angyali hangú” állandó jelzővel illetett énekesnőkkel, és így van ez most, a műfaj egyértelmű hanyatlásának korszakában is. Jelen írás épp ezért talán kissé rendhagyóan közelít e megállíthatatlanul szűkülő színtér legfontosabb, és egyben talán legnépszerűbb tagjának friss lemezéhez. Azokat a gondolatokat, melyek a ’Dark Adrenaline’-nal kapcsolatban megfogalmazódtak bennem, talán árulkodóbbak is, mint az objektív és szigorúan szakmai alapú elemzés. 

Hosszú oldalakon keresztül lehetne fejtegetni, hogy vajon mennyire húzható rá egyáltalán a gothic jelző a csapatra, a zene hangulatát alapul véve (és az egyszerűsítés kedvéért) helyezzük mégiscsak ebbe a műfaji kategóriába a Lacuna Coil-életművet! Ugyanakkor ne feledkezzünk meg arról a sok évvel ezelőtt elindult, modernizálásra irányuló törekvésről sem, mely a mai napig jellemző a csapat munkásságára. A közbeszéd ezt „elamerikaiasodás” néven szokta emlegetni. De mit is jelent ez?

A gothic metal számomra az érzelmek túláradásáról, a romantikáról, mélység és giccs összejátszásáról szól. Nem feltétlenül kell ezt másnak is így gondolnia, de belátható, hogy a műfaj valaha ezen összetevők együttesétől vált őrült népszerűvé. Andrea Ferróék a már meglévő panelek aktualizálásának lehetőségét – talán az Evanescence őrült sikerén felbuzdulva? – a nu metalos groove-okban, az intenzív sampler-használatban, valamint a mélyre hangolt, izmos gitárhangzásban látták. Alapvetően nincs is ezzel gond, ugyanakkor a súly és a lendület éppen azt szorította háttérbe, ami számomra a stílus legfontosabb követelménye: az érzelmességet, pontosabban a valódi érzelmességet. Ha az „amerikaiasodást” tehát felszínesként definiáljuk, akkor valóban találó a kifejezés, hozzátéve, hogy a fogalom még ebben a jelentésében sem feltétlenül degradáló, és pláne nem általános érvényű.    

Miért fontos ez most nekünk? Azért, mert így talán világosabbá válik, hogy mi okból is nevezem a ’Dark Adrenaline’-t terméknek. Olyan terméknek, mely külső rétegeiben valami sokkal mélységesebbet akar mutatni, mint ami valójában. Azonban mindezek ugyanúgy részei, sőt, fontos részei az életünknek, hiszen a mindennapok tapasztalata azt mutatja, hogy olykor nincs is ennél többre szükségünk. Gótikus önmarcangolásért, szívet tépő érzelgősségért tehát továbbra is forduljunk bizalommal kedvenc Sentenced, korai HIM, Katatonia, Moonspell vagy Entwine lemezeinkhez, mert a Lacuna Coil bizony nem változtatott a kifejezésmódján, így még mindig jobban hasonlít egy nagy adag melankólia-mázzal leöntött Guano Apes-re, mint egy „alapértelmezett”, a lélek legmélyebb szomorúságát, szerelmes/erotikus vágyakozását megéneklő bánatmetal zenekarra.

Attól, hogy a stílus iránti személyes kötődésem efféle érzelmes/érzelgős síkon mozog, természetesen még nem jelenti azt, hogy másnak is hasonlóan szentimentálisan kell ezt megélnie. Így azonban remélhetőleg érthető, hogy miért nem tudott közel férkőzni hozzám a ’Dark Adrenaline’. Hangsúlyozom, hogy érzelmi síkon! Mert a lemezanyag egyébként igen erősre és változatosra sikerült, egyből megragadó slágerekkel, kellemesen mélabús melódiákkal, ugrálásra késztető, húzós groove-okkal, melyek élőben egészen biztosan nagyot fognak ütni! Furcsa kettősség ez: az összességében direkt és arcba mászó hangvétel, valamint a műfaj dallamvilágának és stílusjegyeinek hibátlan alkalmazása révén a végeredménybe képtelenség belekötni, aminek elvileg újabb és újabb lejátszásra kellene sarkallnia… mellettem mégis egy gyorsvonat sebességével húzott el, a hatalmas semmit hagyva maga után.

Pontszám: 6.5