Primal Fear: Unbreakable

írta MMarton88 | 2012.01.17.

Megjelenés: 2012

Kiadó: Frontiers

Weblap: http://www.primalfear.de/

Stílus: heavy metal

Származás: Németország

 

Zenészek
Ralf Scheepers - Ének Magnus Karlsson - Gitár Alexander Beyrodt - Gitár Mat Sinner - Basszusgitár Randy Black - Dob
Dalcímek
01.Unbreakable (Part1) 02.Strike 03.Give 'Em Hell 04.Bad Guys Wear Black 05.And There Was Silence 06.Metal Nation 07.Where Angels Die 08.Unbreakable (Part 2) 09.Marching Again 10.Born Again 11.Blaze Of Glory 12.Conviction
Értékelés

Ez a lemez semmi jót nem ígért. A Primal Fear a 97-es heavy/power metal „resurrection” egyik legállatabb, legígéretesebb bandája volt. A hangzatos „German Metal Commando” titulus alá vértezve Mat Sinner, és Ralf Scheepers elkészítette a Judas Priest – ha nem is legjobb – de mindenképp az anyabanda stílusát, hangzását, dallamvilágát, és minőségi dalait megidéző lemezét, a csapat karrierje pedig folyamatos építkezés, és leheletnyi muzikális fejlődés hatására szépen ívelt felfele. Egészen a 2000-es évek közepéig. A 2005-ös ’Seven Seals’ már mind hangzásban, mind borítóban, mind pedig hangszerelésben elütött a korábbi anyagoktól. Megjelent az epikusság, megjelent a szintetizátor, megjelent a sötét, helyenként gótikusba hajló atmoszféra. Ekkor még Sinnerék jól tudták keverni az arányokat, de a 2007-es ’New Religion’ hallatán aztán én is beálltam a panaszkodók sorába. Az egyensúly megborult, a sötét hangzás, a melodikusabb megközelítés dominánssá vált, a végeredmény pedig, egy véleményem szerint, hallgathatatlan, a banda nevéhez véletlenül sem méltó, útkereső szenvedés lett. Érezték Sinnerék is, hogy túllőttek a célon, igyekeztek kicsit visszatérni a standardabb, poweresebb világ felé. A 2009-es ’16.6’ viszont továbbra is egy erőlködő, helyenként ugyan ígéretes, ám összességében feledhető korong lett. A zenekar összetétele persze a folyamatos tagcserék miatt rendkívül változatos volt a fenti időszakban, végül amolyan „szupergruppként” sikerült pár (néhai) nagyágyú csatasorba állításával fix alapokra helyezni az összetételt.

2009 óta a Sinner-Scheepers-Beyrodt-Karlsson szerzőnégyes 5 (!) lemezt hozott össze különböző bandákkal, alkalmi zenakarokkal és projektekkel, ami brutális mennyiség, annak a fényében pedig különösen elrettentő, hogy ezek nagy része azért valljuk be, meglehetősen középszerűre sikeredett (ld. Kiske/Sommerville, Scheepers szólólemez, új Sinner, stb.) A kérdés az volt, hogy a félévenkénti lemezkészítés után mennyi idő és energia maradt a Primal Fearre, mit fognak tudni a srácok ezúttal a fémsasok szárnyán elhozni nekünk. Nos a válasz meglepő, de annál örömtelibb: egy igencsak frankó heavy metal korongot készítettek!

Sinner mester rájött, hogy a rajongókat baromira nem érdekli se a szinti, se a darkos elemek, de még a Simone Simmons-os duettek is hidegen hagyják a rideg fémszíveket. Így az elmúlt évek kísérletezősebb ötleteit felhasználta a különböző projektekben, a Primal Fear számára pedig csak azt erőltette, amihez igazán ért, és klasszikus, bivalyerős heavy/power metal dalokat írt. Szikár, kőkemény, lendületes nóták uralják az albumot. Az europower slágerességével és tempósságával ritkán kacérkodnak (ez nekem egy picit hiányzik is), viszont a heavysebb szerzemények is tele vannak lendülettel, tűzzel, így szinte végig pörög a duplázó (Randy Black az egész albumon remekül teljesít). Aki egyediséget, vagy újszerűséget vár, az messze kerülje el ezt a lemezt, a zenei vonal a Judas Priest, és az Accept legszebb pillanatait idézi, és valahol a két legenda közötti metszésponton egyensúlyozik folyamatosan. 

A csúcs véleményem szerint a szélvész And There Was Silence (pár hasonló nóta még felkerülhetett volna), illetve a gigarefrénnel operáló címadó. Érdekes színfolt a Helloween/Gamma Ray világot megidéző Marching Again, a balladai vonalat az abszolút remek, ám a Fear életműben azért nem kiemelkedő Blaze Of Glory/Where Angels Die duó képviseli. De a standardabb, heavysebb szerzemények is prímán megállják a helyüket, hamar rögzülnek a fülekben. Ami még kiemelkedő, az egyrészt Ralf Scheepers remek énekesi teljesítménye, illetve a Karlsson/Beyrodt gitárduó lenyűgöző munkája. Magnus mesternek úgy tűnik, hogy Sinner ezúttal a kreatív nótaírás helyett a futamok gyakorlását adta ki feladatul, az amúgy is varázsló hírében álló Beyrodtnak méltó párja, párharcaik felettébb szórakoztatóak

A Primal Fear egy hamvaiból feltámadó főnix lendületével, és egy agresszív fém sasmadár brutalitásával ragadta tökön a rockereket. Amolyan vissza az alapokhoz heavy metal ez, mely hallatán a csapat régi hívei elégedetten léggitározhatnak majd a sarokban naphosszat. Nem állítom, hogy pályafutásuk legjobbja, de mindenképpen az erősebb korongok egyike, minőségben méltó párja mondjuk a ’Devil’s Ground’-nak.

Pontszám: 8.5