Steven Wilson: Grace for Drowning

írta nagybandi | 2011.12.16.

Megjelenés: 2011

Kiadó: Kscopemusic

Weblap: http://www.swhq.co.uk

Stílus: Progresszí­v rock

Származás: Egyesült Királyság

Dalcímek

Értékelés

Minden kétséget kizáróan kijelenthetjük, Steven Wilson, a Porcupine Tree frontembere az elmúlt 15 év progresszív rockjának egyik legelismertebb, legünnepeltebb, legsokoldalúbb zenésze, akiről valóban csak legekben lehet beszélni, és akinek nevét bátran egy lapon említhetjük a műfaj legnagyszerűbb alakjaival. Ez az az ember és zenész, aki a zenei produkciók tekintetében bármibe is belenyúl, arannyá válik a kezei között, elég ha csak anyazenekarának lemezeire, az Opeth albumaira, a King Crimson legendás ’70-es évekbeli remekműveinek újrakevert változataira és nem utolsósorban a saját szólómunkáira gondolunk.

Első önálló műve 2008-ban látott napvilágot ’Insurgentes’ címmel, de az elmúlt 3 évben bevállalt számos elfoglaltság ellenére máris kezünkben tarthatjuk a munkamániás zseni legújabb produktumát, a dupla ’Grace For Drowning’-ot. Minden bizonnyal a Porcupine Tree fanok amilyen gyorsan csak lehet, gondolkodás nélkül kattintgatnak és rendelik meg kedvenc zenészük lemezét, de a sokszori meghallgatás után megismerve az anyagot, nyugodt szívvel biztosíthatom a nem annyira diehard rajongókat is, ez a mű egyike Steven Wilson legnagyszerűbbjeinek, melyeket pályfutása során a mai napig összehozott. A lemez két részből áll, mely feltételezem, nem csak a 80 percet meghaladó zenefolyamnak tudható be, ugyanis a két cd zenei anyaga között érezhető egy árnyalatnyi ellentét. Az első rész, a ’Deform To Form A Star’ hangulatában melankólikusabb, finomabb megoldásokat és több dzsesszes elemet vonultat fel, szemben a talán sötétebb tónusú, néhol kísérletezősebb, ’Like Dust I Have Cleared From My Eye’ című koronggal. Mindkét cd egy-egy atmoszférikus hangulatot árasztó rövid bevezetővel indul, az elsőn a Dream Theater egyikmágusának, Jordan Rudessnek lélekkel teli zongorajátékát halljuk Wilson Supertramp-szerű énekével, a második nyitányában pedig főhősünk egy csodadallamot pengetve akusztikus gitárján a London Session Orchestra támogatását élvezi. Mint ahogy említettem, annyira óriási különbség nincs a két cd zenei világa között, zseniális mindkettő, igazán nem is tudnék kiemelni vagy kritizálni egyetlen tételt sem, bármely szerzemény egyformán megüti azt a bizonyos magasra helyezett lécet. Talán elég, ha megjegyzem, a közreműködő számos kiváló rock- ill. jazzrock zenész között ott találjuk például Tony Levin vagy Steve Hackett nevét is a már említett Jordan Rudess mellett.

 Az első cd bevezetője után újabb instrumentális szerzeményt, a Sectariant hallgathatjuk egy dzsesszes ízű szaxofonszólóval feltuningolva és némileg King Crimsonos hangulatot árasztva, majd kicsit ellágyulunk a korong címadó dalával, szép dallamaival, finom gitárpengetéseivel, komor hangulatával. Hasonlóan őszies képet fest elénk a következő két tétel, a melodikus No Part Of Me és a Postcard is, szinte látni, ahogy sárgásvörösre színeződik az erdő, érezni, ahogy némán hullanak alá a falevelek az éppenhogy beszűrődő októberi napsugarak között. Hibátlan! A Raider Prelude csendes átvezetője után a Remainder The Black Doggal elkanyarodunk valami igazán eklektikus zenei világba, dzsessz, rock, pszichedelika keveredik egy zajos masszává, de az összképet tekintve egységes szerzeménnyé áll össze a több, mint 9 perces wilsoni agyszülemény. Itt mindenképp egy gyors lemezcserét javaslok, és indulhat is a következő rész a már említett hátborzongatóan szép nyitánnyal, a Belle De Jour-ral. A samplerekkel színesített, meglehetősen sötét hangulatú Index kifogástalanul idézi a Porcupine Tree szellemiségét, majd következik a finomkodóan, szinte beatles-i hagyományokkal indító Track One, mely súlyos középrészének ellensúlyozásaként egy megindítóan szép gitárfutamot kapunk ajándékba a Mestertől. A Raider II. egy kolosszális darab, a maga 23 perces időtartamával a leghosszabb a lemezen, égi manna minden progrock rajongó számára. Nem annyira zeneiségében mint inkább hangulatában van itt minden mi szem-szájnak ingere a Jethrotól, a Van Der Graaftól, a Crimsontól, a Dream Theatertől, sőt némi Opeth-et is vélek felfedezni a dzsesszes futamok mellett. Steven Wilson szíve, teste, lelke, gondolatvilága, érzései mind benne vannak ebben az epikus műben, melyet nem tartok jobbnak a többinél, de hossza, összetettsége, változatossága, ötletessége, zenei kvalitása miatt méltán nevezhető az album zászlóshajójának. Az izgalmas darabot követően aztán elérkezünk zenei utazásunk végére, a második lemez címadó tétele, a Like Dust I Have Cleared From My Eye ismét Porcupine Tree hagyományokat követve szinte álomba ringat, és halk végszóval zárja le e lélegzetelállítóan csodálatos és elképesztő albumot.

Pontszám: 9.5