Turbo: Lost Measure

írta Bazsa | 2011.12.14.

Megjelenés: 2011

Kiadó: Mamazone Records

Weblap: http://www.turboband.hu

Stílus: Garage-grunge-prog. rock

Származás: Magyarország

 

Zenészek
Tanka Balázs - ének Vigh Dávid - gitár Dure - billentyűs hangszerek Jero - basszusgitár Delov Jávor - dob
Dalcímek
01. Neon Spines 02. Crystal Valley 03. Liquid Silver 04. Seven Skulls 05. Liberator 06. Ultraviolet (Healing Song) 07. Controller 08. City of Satellites 09. Magnet 10. Gate of Saturn 11. The Tide
Értékelés

Hosszú ideje kerülgetjük már egymást Turbóékkal: élőben több alkalommal is egymásba ütköztünk az évek során, és bár eleve szimpatikusnak találtam a rájuk jellemző zenei sokszínűséget és a színpadról áradó átütő energiát, valahogy mégsem működött igazán a kémia. Ugyanígy a tavaly Fonogram-díjjal jutalmazott debütáló ’Vol.1’-nak sem sikerült különösebben közel kerülnie hozzám, ennek ellenére akkor sem tudtam elvitatni a csapatban rejlő potenciált.

Ezt a többé-kevésbé semleges pozíciót törte most darabokra az idén májusban megjelent ’Lost Measure’. Műfaját tekintve nehéz lenne bármilyen skatulyába besorolni, hiszen olyasmi történik ezen a lemezen, amivel nem minden nap találkozik az ember, és – akármennyire is szomorúan hangzik – legkevésbé egy magyar zenekartól számítana rá. A Turbo esetében felesleges is lenne stílus-meghatározások által szabott korlátokban gondolkodni (ahogy a fenti adatlapon sem nagyon sikerült), ugyanis ők maguk sem tesznek ilyet. Kötöttségektől mentes és felszabadult muzsikálás hallható ezen a lemezen, melynek ereje az ösztönszerűségben rejlik, az olykor progresszívbe hajló dalszerkesztés mégis tudatosságot és minden részletre kiterjedő odafigyelést mutat. E kettősség megvalósítása vezethet el oda, ahol a zene lényegiségét találjuk; ahol már nem az amúgy itt is jelen lévő virtuóz hangszerkezelés és jó riffek számítanak, hanem az, hogy - még ha általuk létrehozva, majd mindezektől el is válva - mindezek egyszerűen csak hangokká, hangulatokká válnak.

Ez a hangulat az, ami elviszi a hátán a lemezt; a hetvenes évek (ilyen-olyan) füstbe burkolózó, hol állatiasan vad, hol pszichedelikus létérzése, és a klasszikus rockzene hőskorának őszintesége és dalközpontúsága. A Led Zeppelin szellemisége mélységeiben hatja át a korongot, de – elsősorban a progresszivitás és Tanka Balázs hangkaraktere révén – szoros Yes-rokonság éppúgy kimutatható, mint a Pink Floyd-ra jellemző, a világtól való elrugaszkodás élménye és vágya. Ám a múlt mellett éppen ekkora súllyal jelenik meg a jelen és a zenekar saját egyénisége is, az „ismeretlen ismerősség” így nem oldódik fel a nyilvánvaló hatásokban, hanem azokkal egyesülve egy teljesen új dimenziót hoz létre. Ezáltal a stoner, a punk/grunge, a post-rock, és a szinte már metalba hajló részek sem hatnak idegenként, mert éppen akkor, és pontosan ott vannak jelen, ahol és amekkora mértékben azt az adott dal megkívánja.

Ugyanez az egyensúly tapasztalható a hangszeres játékban is, mely egyik tag részéről sem válik soha öncélúvá, de technikai tudásuk lehetővé teszi, hogy akár villantsanak is, ha kell. Különösen igaz ez a hol a háttérben diszkréten alapozó, hol pedig Póka Egon-módra röfögő basszustémákra, valamint Delov Jávor változatos és ötletes, de egyben igen húzós dobolására. A lemez egészére azonban mégis Tanka Balázs teljesítménye van a legnagyobb befolyással, melybe bár technikai szempontból sem nagyon lehet belekötni, érzelmekben gazdag előadásmódja és őrületes dallamérzéke alapvetően (és természetesen rendkívül pozitívan) határozza meg az összképet. Bevallom, hogy időbe telt, amíg megszoktam ezt az igazán különleges orgánumot, mely bár a Turbo-hangzás egyik alappillérének is tekinthető, néha még most is úgy érzem, mintha nem alkotna teljesen harmonikus egységet a zenei alappal. A hatás mégis annyira átütő, hogy még ez sem teszi kevésbé élvezhetővé a végeredményt. 

Pontszám: 9