Black Country Communion: Live Over Europe (DVD)

írta meszo | 2011.12.12.

Megjelenés: 2011

Kiadó: Mascot Records

Weblap: www.bccommunion.com

Stílus: hard rock

Származás: Egyesült Királyság, Egyesült Államok

 

Zenészek
Glenn Hughes - basszusgitár, ének Joe Bonamassa - gitár, ének Derek Sherinian - billentyűk Jason Bonham - dob
Dalcímek
01. Revolution of the Machine 02. Black Country 03. One Last Soul 04. Crossfire 05. Save Me 06. The Battle For Hadrian's Wall 07. Beggarman 08. Faithless 09. Song of Yesterday 10. I Can See Your Spirit 11. Cold 12. The Ballad of John Henry 13. The Outsider 14. The Great Divide 15. Sista Jane 16. Man In The Middle 17. Burn 18. Smokestack Woman
Értékelés

„We are Black Country Communion” - mondta konferálásában Glenn Hughes, és azt hiszem itt a lényeg. Az utóbbi időkben két, nagy nevekből verbuválódott szupergroup tevékenykedésének lehetünk tanúi a rockzenében, az egyik a Sammy Hagar által alapított, és két évvel ezelőtt debütáló Chickenfoot, a második ilyen pedig a jelen írás tárgyaként szolgáló, hasonló elképzelések alapján létrehozott Black Country Communion. A két csapat történetében több közös pontot is megtalálhatunk. Ezek közül az egyik, hogy mindkét szupercsapat egyaránt kapott hideget és meleget a közönségtől. A negatív tartalmú vélemények általában azon alapultak, hogy az illető személy(ek) a nagy nevek láttán azonnal valami gigantikus, forradalmi megmozdulásra vártak, amely a zenekar minden tagjának életművét magába foglalva alkot egy olyan sosem látott szintézist, amely megrengeti a Föld bolygót. Csakhogy azon is érdemes elgondolkodni, hogy egy ilyen nagy egyéniségekből álló társulásban képtelenség lenne, hogy mindenki mindent beletegyen a végeredménybe. Ezt felismerve pedig mindkét zenekar tagsága a zenei intelligenciát vette a produkció alapjául, nem pedig az egók egymásnak feszülését, és itt jön, amit idézetemmel ki szerettem volna hozni: a zenekarban való gondolkodást! Merthogy ezek az együttesek sok régmúltbeli kisiklott társulással ellentétben hagyják, hogy a profizmus uralkodjon tevékenységükben. No meg az alázat…

A kisregény után viszont térjünk rá a „fekete ország” útjára. Bevezetőmben profizmusról beszéltem, nos, az itt bőven akad. A „rock hangja”, Glenn Hughes által vezetett formáció ugyanis igen határozottan és céltudatosan működik. Munkatempójuk jó példaként szolgálhatna jó pár zenekar számára. 2010 szeptemberében jelent meg kiváló debütálásuk, amelyet már ez év júniusában megfejeltek egy még kiválóbb folytatással. Azonban a nyughatatlan muzsikusok az idei év során még egy kiadványt is „rázúdítottak” a nagyérdeműre, mégpedig ezt a remek DVD-t. Ilyen iram mellett persze jogos lehet a kérdés, hogy nem megy-e a mennyiség a minőség rovására. A válasz viszont egyértelmű: nem! Hogy ez vajon hogyan lehetséges, arra egyedül az illető művészurak zsenialitása tud választ adni, merthogy itt bizony tényleg nem akármilyen muzsikusokról beszélhetünk, akik most sem tudtak képesek mellényúlni. Ezzel tulajdonképpen már elég sok mindent elárultam, na de gondolom, nem is nekem kell elmagyaráznom, hogy egy Hughes-Bonamassa-Sherinian-Bonham felállású csapat tökéletes élőben… A több helyszínen rögzített koncertkiadvány tálalásának minőségére természetesen nem lehet panasz, de azt hiszem, Kevin Shirley produceri munkájával ez sem meglepő.

A műsor persze nem is indulhatna mással, mint a zenekar himnuszának tekinthető Black Country című szerzeménnyel, amelynek húzós, improvizatív jellege így élőben talán még jobban átjön, mint a stúdió verzióban. Persze a zenekar hetvenes évek rockzenéjében gyökerező puritánságához mérten, a start mindenféle felesleges körítés nélkül történik meg. A hangulat pedig már ekkor forr mind a színpadon, mind a közönség körében. A második dal, a már szinte slágerré vált, kislemezes One Last Soul, amely gyilkos elegyként magába foglalja mindazt a varázst, amelyet ebben a régi vágású hard rock muzsikában szeretünk. Kőkemény ritmusszekció, hatalmas gitárszólók, a riffekhez könnyen simuló billentyűjáték, élén pedig egy Hang, amelyhez hasonló nincs a világon!

Innentől pedig nincs mese, nem mehetek el szó nélkül az egyes tagok teljesítménye mellett. Glenn Hughes éppen idén töltötte be 60. életévét, mindezt azonban az itt mutatott formája alapján teljes mértékben letagadhatja! Fogalmam sincs, hogy szorulhat egy ilyen sok mindent átélt, hatodik iksznél járó emberbe ennyi energia, ugyanis a legendás zenész még mindig döbbenetes! Hangja még mindig hibátlanul cseng, kopásnak, vagy öregedésnek még csak jelét sem mutatva! A legendás magasak továbbra is teljesen hétköznapi feladatnak bizonyulnak Glenn számára, hangjának elsöprő erejéről pedig már nem is beszélek… Teszem ezt inkább zseniális basszusgitár-játékáról, ugyanis barátunk kisujjból olyan futamokat játszik hangszerén, ami bármelyik zenekarban elismerésre adhatna okot.

Azonban ne feledkezzünk meg a többiekről sem! Joe Bonamassa személyében egyértelműen korunk egyik legnagyszerűbb, legegyénibb blues, illetve rockgitárosát tisztelhetjük meg. Aki nem hiszi, nézze meg ezt a DVD-t! Káprázatos szólóit hallgatva az járt a fejemben, hogy Joe tulajdonképpen egy olyan világot képvisel, amely a mai világban egy kissé hiánycikknek számít a gitárosok körében. Az persze már csak hab a tortán, hogy hősünk mindemellett kiváló énekhanggal is rendelkezik, melyet itt is lehetősége van megcsillogtatni.

Jason Bonham teljes mértékben örökölte édesapja kvalitásait, dobolási stílusában pedig egyértelműen Őt idézi fel, tehetségéhez mérten remekül! A „fekete ország közösségében” egyértelműen a billentyűs, Derek Sherinian játssza a legalárendeltebb szerepet. Ennek ellenére azért mégiscsak érezni a végeredményen, hogy nem egy névtelen arc, hanem maga Sherinian áll a billentyűknél. Ez az alárendeltség sajnálatos tény, azonban azt hiszem, Derek már épp elégszer bebizonyíthatta a nagyközönség számára, hogy egy nem mindennapi, remek zenész!

A műsor leginkább a friss anyag dalaira lett kihegyezve, de a debütáló albumról is sok szerzemény helyet kapott a programban. A Black Country Communion két terjedelmes hanganyaggal már megteheti, hogy a közös dalokra koncentráljon, így mindössze két dallal tehetünk kalandozást a tagok előéletébe. Az egyik a Joe Bonamassa szólóanyagáról elhangzó The Ballad Of John Henry című, némi gitárbűvöléssel megspékelt szerzemény, a másik pedig természetesen az elmaradhatatlan Burn. A dal persze még mindig zseniális, a mostanság igen sok változatban hallható hard rock alapvetésről pedig mindenki maga döntse el, mely értelmezést favorizálja!

A DVD beszerzése óta igen gyakori vendég a lejátszómban, ami nem véletlen. Ez itt kérem szépen maga a hard rock, méghozzá felsőfokon!

Pontszám: 10