Nightwish: Imaginaerum

írta MMarton88 | 2011.12.07.

Megjelenés: 2011

Kiadó: Nuclear Blast

Weblap: http://www.nightwish.com/en/

Stílus: Szimfonikus metal

Származás: Finnország

 

Zenészek
Anette Olzon - Ének Tuomas Holopainen - Billentyű Emppu Vuorinen - Gitár Marco Hietala - Basszusgitár Jukka Nevalainen - Dob
Dalcímek
01. "Taikatalvi" 02. "Storytime" 03. "Ghost River" 04. "Slow, Love, Slow" 05. "I Want My Tears Back" 06. "Scaretale 07. "Arabesque" 08. "Turn Loose the Mermaids" 09. "Rest Calm" 10. "The Crow, the Owl and the Dove" 11. "Last Ride of the Day" 12. "Song of Myself" 13. "Imaginaerum"
Értékelés

Hova tovább? A kérdés alapvetően megmozgathatta a Nightwish vezér Tuomas Holopainen fantáziáját. A kezdettől fogva gyönyörűen épített Nightwish karrier zeneileg (no meg a sikereket tekintve is) a ’Dark Passion Play’ lemeznél a csúcsra jutott. Hisz egy olyan, szimfonikus hangzásokkal telepakolt, epikus, ám mégis megkapó metalalbumot hoztak össze a finnek, amely véleményem szerint szeretett műfajunk igazi klasszikusává érett, még annak ellenére is, hogy előtte egy nagyon fontos személyi változás történt a csapat élén. Az önismétlés viszont soha nem volt a banda kenyere, a ’Dark Passion Play’ 2 megírása nem tűnt csábító lehetőségnek. Úgyhogy Holopainen úr, úgy döntött, vesz egy nagy levegőt, és merész lesz. Előre tolta a filmzenékhez kötődő vonzalmát, és megpróbálta megmérettetni magát egy olyan ligában is, mely trónján olyan neves komponisták ülnek, mint Hans Zimmer, Klaus Badelt, James Horner, vagy maga Ennio Moricone.

Az ’Imaginaerum’ története alapján nem csak egy zenemű, ugyanis egy 3.7 millió dollár költségvetésű, finn gyártású film is készül, amelyet jövőre fognak bemutatni. A film sztorijáért Tuomas felelős, s noha ez a lemez nem az ahhoz tartozó filmzenealbum (hisz majd érkezik egy olyan is, bár nem új Nightwish korong formájában) alapvetően kötődik a kettő egymáshoz. Ennek ellenére a csapat azt nyilatkozta, hogy a céljuk az volt, hogy az ’Imaginaerum’ lemez a film nélkül is tökéletesen megállja a helyét, mint önálló művészeti alkotás. Sajnos ez nem sikerült maradéktalanul.

Bármennyire is szeretné, Tuomas Holopainen nem Hans Zimmer. Az ’Imaginaerum’ legnagyobb hibája, hogy a filmzenei hatások érdekében Tuomasék a standardabb dalokban való gondolkodásnak hánytak fittyet, a kísérletezés oltárán rengeteg jó ötletet feláldoztak, amelyek szolgálhattak volna alapot kiváló metal dalokhoz. Mégis az ’Imaginaerum’ komplex hullámvasútján elvesztek. Ahhoz kevés a kiemelkedő fémsláger, hogy a hagyományos, dalonkénti rockerszemlélettel nézve lenyűgözzön. Ahhoz, viszont a koncepció túl laza, és az anyag atmoszférája sem elég koherens, és magával ragadó, hogy az egészet egybe, mint egy filmzenét hallgassa az ember. A változatosságot tekintve nem érheti panasz a ház erejét. Itt van például a meglehetősen hamar eldurrantott, a 40-es évek Amerikájának dívákkal, és cigarettafüsttel töltött bárjaiba kalauzoló ’Slow, Love, Slow’ finoman jazzes, kimérten buja dallamaival. Szokatlan a Nightwishtól, de nem rossz. Csak hát saját stílusában nem is ritkítja párját. Tuomas az Imaginaerumhoz kötődő hatásai közt Tim Burtont, Neil Gaimant, és Salvador Dalit emeli ki, nos előbbi kettőre a legjobb példa a Scaretale. Egy szenzációsan bombasztikus, szimfonikus introval startoló, groteszk, mégis sötét, izgalmas, ám hátborzongató mese, melyben Anette pályája legjobb formáját nyújtja, gonoszba hajló, mézes-mázas, indulatoktól sem mentes énekével. A remekül induló dal azonban szétfolyik az ember kezei közt. Borzasztóan hiányzik belőle valami kapaszkodó, urambocsá refrén, mert a közepén hallható sok perces, cirkuszi ripacsokat megelevenítő Marco betéttel kibővítve, valahogy csak jó ötletek halmazát hallja az ember. A végeredmény mégsem egy király metal nóta (pedig nagyon sok, nagyon hasonlót jegyez egy bizonyos Jon Oliva nevű zseni). A Rest Calmnál is bosszantó a szenzációs verzék után egy igazán nagyot robbantó refrén hiánya. Az akusztikus betétek hihetetlenül nem illenek bele. Sajnálatos módon néhány tételben kicsit a megfáradást is lehet érezni. A Turn Loose The Meremaids, valamint a The Crow, The Owl And The Dove két Islander utánzat, de valahogy nem sikerül egyiknek sem felnőnie az előző lemez akusztikus klasszikusa mellé.

Ennek ellenére mégis tetszik az ’Imaginaerum’. Hála égnek nem feledkezett meg teljesen arról Tuomas honnan is jöttek, három bombasztikus metalslágert is feltettek a lemezre. A kislemez Storytimeja mellett a remek hangszerelésű, kicsit folkos, ám roppant fülbemászó I Want My Tears Back, és véleményem szerint szimplán csak a Nightwish pályafutásának legjobb dala, a Last Ride Of The Day gondoskodik arról, hogy hatalmasakat lehessen énekelni, és loboncot rázni a tavaszi koncerten. Bár a többi dal is ilyen lenne! Csalóka módon a Song Of Myself egy hosszú számnak ígérkezik, ám a zseniálisan hangszerelt, mégis kissé „átlagnightwish” kezdést követő utolsó hét perc mindössze monológokból áll. Ezek biztos a sztori szempontjából fontosak, és sokat elárulnak Tuomas művészetről alkotott filozófiájáról, ám jobban örültem volna, ha csak valami bónusz DVD-re kerülnek fel. Pláne, hogy kapunk még egy lezárást, egy pusztán szimfonikus, ám roppant tetszetős „best-of egyveleget” a hallottakból.

Pontszám: 7.5