Voyager: The Meaning of I

írta Tomka | 2011.12.02.

Megjelenés: 2011

Kiadó: Sensory Records

Weblap: www.voyager-australia.com

Stílus: progresszí­v/dark/power metal

Származás: Ausztrália

 

Zenészek
Daniel "'Nephil'" Estrin - ének, billentyű Scott Kay - gitár Simone Dow - gitár Alex Canion - basszusgitár Mark Boeijen - dob Vendégek: D.C. Cooper - ének (Fire of The Times) Daniel Tompkins (ex-TesseracT) - ének (The Pensive Disarray)
Dalcímek
1. Momentary Relapse of Pain 04:02 2. Stare Into the Night 04:22 3. Seize the Day 04:51 4. Broken 04:47 5. The Pensive Disarray 05:56 6. He Will Remain 02:46 7. The Meaning of I 04:19 8. Iron Dream (In Memoriam: Peter Steele) 04:06 9. Feuer Meiner Zeit 00:43 10. Fire of the Times 04:48 11. She Takes Me (Into the Morning Light) 04:05 12. It's Time to Know 02:19 13. Are You Shaded? 05:29
Értékelés

Ritka, hogy egy kevéssé ismert zenekar minden lemezismertetőjében szerepel az az állítás, hogy bizony ez a banda nem hasonlít semelyik másikhoz. Még ritkább, hogy ebben igazuk is van a kritikáknak. Az Ausztráliából származó Voyager ugyanis nem azt a fajta progresszív metalt játssza, ami a Dream Theater-féle technikás, de mégsem teljesen elszállt vonalat követi. A Dream Theater nevének nem is kellene szerepelnie ebben az írásban, de manapság már ugye az is pozitívumnak számít, ha valaki nem úgy kezdi pályafutását, hogy Petrucciék valamelyik lemezéhez nyúl ihletért. Persze, a Voyager esetében is egyértelműen meg lehet nevezni a hatásaikat, de a Daniel Estrin énekes-billentyűs vezette zenekar egyik fő erénye, hogy inspirációforrásaikat teljesen mértékben beolvasztották egyedi univerzumukba. Magyarul, a hatások összege nem adja ki a Voyager fedőnevű végeredményt.

A progresszív metal besorolás náluk nem azt jelenti, hogy különösebben komplex zenét játszanának, hanem hogy járatlan utakat keresnek szeretett stílusuk számára. Ha az Amaranthe a power metalba a popzenei érzékenységet vitte be, akkor a Voyager is ezt csinálja – már bő egy évtizede – a progresszív és a szimfonikus power metal zsánereivel. A hangsúly ugyanis a dallamokon, az instant ható melódiákon van. Ez a popos dallamformálás csak egy a sok hatás közül: a másik fő vonal a dark/gótikus, érzelmesen borongós atmoszféra, amit Estrin elsőszámú példaképének, a Type O Negative énekes Peter Steele dallamvilágának megidézésével hoznak létre. Ehhez csatlakoznak a tördelt ritmusok, a szaggatott riffelések, a futurisztikus billentyűeffektek, alkalomadtán egy csipetnyi hörgés, és néhol a Royal Hunt-féle melodikus, progos metal nagy ívű melódiái.

Míg a 2003-as debütlemezen (’Element V’) még a szimfonikus power metal dominált, a rákövetkező ’uniVers’ és az ’I am the reVolution’ tökéletesre csiszolta a Voyager-stílust, ami valahol egy disztópikus kor szerelmi történetének és egy identitásválságról szóló egzisztenciális drámának a hangulatát olvasztja egybe a power, a dark és a progresszív metal elemeinek keverésével. Ami azonban végképp utánozhatatlanná teszi a Voyagert, az Daniel orgánuma, aki ha akar, úgy énekel, mintha egy ’80-as évekbeli pop zenekarban lenne, máskor Steele-t veszi le tökéletesen (elsősorban a neki dedikált emlékdalban), de mindig szívbemarkoló, keserédes melódiákat tapaszt a dalokhoz.

Az idén megjelent ’The Meaning of I’-on sincs ez másképp: egyrészről összegző korong ez a hatások nyílt megvallásával, másrészről tovább is léptek egyet a korábbi lemezekhez képest. A problémám csak annyi, hogy ezt a lépést inkább oldalra, mint előre tették meg, ugyanis inkább a Voyager zenéjében jelenlévő összetevők arányát változtatták meg, minthogy új recepttel rukkoltak volna elő. A ’The Meaning of I’ a diszkográfia leginkább „darkos” alkotása, amiben a science fiction mánia fialta futurisztikus hangulat a legmélyebbre ette be magát. A darker vonalat a Peter Steele emlékdal (Iron Dream) mellett a metal-mentesített lírák (He Will Remain, It’s Time To Know) képviselik (no meg Estrin énektémái), a modern, disztópikus atmoszférát pedig a megtört, az indusztriális hangzással kacérkodó riffek szolgáltatják.

De senki ne valami hideg, érfelvágós zenét vizionáljon maga elé: a Voyager dalok mindegyike túlcsordul az érzelmektől és a dallamoktól, olyannyira, hogy az egyeseknek már sok is lehet. Másrészt a ’The Meaning of I’ egyik bűvészmutatványa, hogy a már megrajzolt atmoszférát egyszerre vegyíti felemelő, felszabadító dallamokkal (a szövegek is hasonló témákat boncolgatnak), a She Takes Me (Into The Morning Light), a D.C. Cooper vokáljaival megtámogatott Fire of the Times, vagy a Seize The Day olyan, mintha egy katasztrófa utáni újrakezdés lehetőségével kecsegtetne. A mindenhol jelen lévő billentyű színezései, az okosan adagolt, klasszikusabb ízű szólók, a duplázótól sem ódzkodó, feszes dobjáték árnyalják tovább az összképet.

Habár a lemez közepe táján (a The Pensive Disarray és a címadó dal magasságában) kissé sok lesz már a szaggatásból, és némi tradicionális, tempósabb dalt szívesen vettem volna, a második félidőben korrigálják ezt, és – ahogy ők is fogalmaznak – a zenekar melodikus metal gyökerei előtt is fejet hajtanak. A legfontosabb viszont, hogy a Voyagerből továbbra is árad a frissesség érzete, hogy nem tudod mi fog történni a következő dalban. Persze, négy lemez alatt ők is kialakítottak egy markáns stílust, így újítás ezúttal leginkább a gitártémák terén akad, de ez a hibrid zeneiség, amit a Voyager képvisel, mindig képes meglepetést okozni. Csak egy dolog kiszámítható: a minőség.

Momentary Relapse of Pain

Broken

Fire of the Times (vendég: D.C. Cooper)

Pontszám: 8.5