Leslie West: Unusual Suspects

írta Bigfoot | 2011.11.23.

Megjelenés: 2011

Kiadó: Provogue Records

Weblap: www.mountainrockband.com

Stílus: blues/blues-rock

Származás: USA

 

Zenészek
Leslie West: gitár, ének Fabrizio Grossi: basszusgitár Phil Parlapiano: billentyűsök David 'Squigie' Briglin: zongora, akusztikus gitár Kenny Aronoff: dob
Dalcímek
1. One More Drink for the Road (km.: Steve Lukather) 2. Mud Flap Momma (km.: Slash) 3. To the Moon 4. Standing on Higher Ground (km.: Billy Gibbons) 5. Third Degree (km.: Joe Bonamassa) 6. Legend 7. Nothing's Changed (km.: Zakk Wylde) 8. I Feel Fine 9. Love You Forever 10. My Gravity 11. The Party's Over (km.: Slash és Zakk Wylde) 12. I Don't Know “The Beetlejuice Song" (km.: Richard Christy)
Értékelés

A legendás amerikai gitáros, a Mountain alapítója olyan receptet használt az új felvételek készítésekor, melyek erősen garantálják a sikert, és elég trendi bevetni manapság: meghívott néhány hasonló kaliberű, szintén gitáros kollégát, hogy tudásukkal járuljanak hozzá a produkcióhoz, nevükkel erősítsék lemezének hírnevét. Leslie West nem olyan virgás, mint kortársai közül Alvin Lee vagy Rory Gallagher volt, de a Mountaint nem véletlenül tartják számon Amerika kultikus bandái között. Kemény, nyers gitárjátéka, üvöltő, rekedt énekstílusa azonnal felismerhető.

A nyitás Steve Lukatherrel történik, de a One More Drink For The Road mégsem egy ortodox gitáros dal: egy lendületes zongorariffen nyugvó téma egy jó énekdallammal, de inkább egy filmzenének tudnám elképzelni. A Mud Flap Moma-ban Slash dönget az Öreggel. Na, ez már egy jó ki karcos blues kettőjük párbajával, mindketten kiválóan értik ezt a műfajt. A To The Moon a sláger irányába mutat, jó értelemben, a dallam a Cream-re hajaz. A Standing On A Higher Ground rock-bluesában mintha a ZZ Top játszana. Egyharmad részben igaz is, hiszen ezúttal Billy Gibbons a vendég, sőt a falkavokál is a texasi triót idézi, de azért nem annyira kommercializálva. A Third Degree egy földbedöngölő, lassú tradicionális blues Joe Bonamassával (ez a pasi mindenhol ott van) erősítve, aki gitártudása mellett énekhangjával is beszáll. Kicsit Led Zeppelin-ízűre sikeredett a dolog, főleg a végkifejlet, de ez Bonamassa tevékenységét ismerve nem meglepő. A Legend megint egy zongorán nyugvó, ezúttal lírai, dallamos kompozíció, West zenei hitvallása: „Ne hívjatok legendának, azért vagyok itt, hogy játsszak.” Mindehhez hozzátesz egy érzelmes gitárszólót. A Nothing’s Changed-ben Zakk Wylde-dal gyűrik egymást. Ez inkább hard rock, jó kis beindulós zene. I Feel Fine – a Beatles híres rock ’n’ roll örökzöldje, tökösen átgyúrva Leslie West szája íze szerint, sok nagyszerű gitárcsípéssel, méltó lett az eredetihez. A Love You Forever inkább a hard rock vonalhoz sorolható, némi billentyűs aláfestéssel, talán kevesebb invencióval, mint a megelőzően hallottak. A My Gravity egy újabb ballada torzított visszhangosított gitárakkord-bontásokkal. A The Party Is Overben Zakk Wylde visszatér, de Steve Lukather is. Az akusztikus alapú Willie Nelson-country tipikusan koncertre való, amikor a végén a nagyérdemű ütemes tapssal segíti a színpadon izzadó zenészeket. A gitárszólók nem különösebben kiemelkedőek, de az ilyen dal nem is ilyenről szól. A bonusz felvételt, az I Don’t Know-t nem gondolták komolyan az alkotók. Ez egy nyolcvanas években készült horror-komédia, a Beetlejuice betétdala, ugyanakkor ezt a nevet viseli egy rapper-showman, aki rendszeres vendég Howard Stern műsorában (West is dolgozott egy időben itt zenei rendezőként). Ő is hallható itt, de szerintem kár volt ezt az idétlenséget a végére biggyeszteni.

Pontszám: 9