Nightscape: Symphony Of The Night
írta garael | 2006.08.09.
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
A szerelmes féri a szerelmes nő két 'archetípusát" szereti megkülönböztetni: az egyik, mely feltétel nélkül odaadja magát, minden erényét és báját rázúdítva a férifire, nem törődve az esetleges gyors kiüresedéssel, a másik pedig csak apránként, ízét csepegtetve hajlandó lényét feltárni. Nos, ha a Nightscape-t, ezt a fiatal, neoklasszikus bandát a fenti hasonlatra vetítem ki, akkor olyan asszonnyal találjuk szembe magunkat, kit bár könnyű meghódítani, még hónapok múlva is fel tud mutatni olyan finomságot, mellyel meglepheti a férfi szívet. A bandát két fiatal zenei főiskolás Simon és Jocke hozta létre, miután a kollégiumi jammelgetés olyan jóra sikeredett, hogy úgy gondolták, érdemes lenne többel is próbálkozni. Csatlakozott hozzájuk másodgitárosként Simon öccse és Jocke, aki addig billentyűn játszott, ám olyan jónak bizonyult az énekléshez is, hogy váltott a "hangszeren". Az együttes aztán gyorsan kiegészült dobossal, basszgitárossal és új billentyűssel ( ki érdekes módon egy death metal bandából csatlakozott hozzájuk), így semmi sem állt már útjában annak , hogy a szobai jammelést professzionális munka váltsa fel. A 2004-ben kiadott demo után 2005-ben megjelent a nagylemez is, ahol a tagok klasszikus zenei műveltsége és fiatal kora szinte magától adta a stílusirányt: Sonata Arctica-s, Rhapsody speedelésű neoklasszikus power, nem olyan sebesen, mint a példakép, ám nem kevésbé dallamosan. A Rhapsody-s hatást az általam csak "metal csárdásként" aposztrofált trillázó gitárszólók hozzák, a billentyűk, pedig néha játékos progresszivitással törik meg a dallamok egyértelműségét. A lemez erőssége, hogy szinte süt belőle a laza könnyedség, a fiatalos hevület pedig nem üt át kapkodásba. A dallamok - mint pl. a Merlinben - néha némi Helloween feelinget is csempésznek a számokba, a neoklasszikus jelleg pedig jobban jelen van, mint a Sonata Arctica-nal, a Symphony of night dallamai néha szinte Mark Boals-t idézik. A gitárszólók helyét több helyen is a billentyű veszi át, ám a hangzás nem válik súlytalanná. Jocke hangja a standard power metalos igényeknek remekül megfelel, könnyen hozza a gyakori magasakat - Rage Divine -, és megbirkózik a neoklasszikus hajlításokkal is. A tempó általában a közepesnél gyorsabb, mely általában a remek kórusoknál lassul kissé, a Curse Of Damnation-nál egyenesen apokaliptikus filmzenei látomássá.
Legutóbbi hozzászólások