Jon Lord Blues Project: Live

írta Bigfoot | 2011.11.10.

Megjelenés: 2011

Kiadó: MFP Concerts Music Productions

Weblap: www.jonlord.org

Stílus: blues

Származás: Nagy-Britannia

 

Zenészek
Miller Anderson - gitár, ének Maggie Bell - ének Colin Hodgkinson - basszusgitár, ének Jon Lord - hammond orgona Zoot Money - billentyűsök, ének Pete York - dob
Dalcímek
Back At The Chicken Shack Houchie Couchie Man Wishing Well It Never Rains But It Pours Fog On The Highway Lazy Walkin' Blues Way Down In The Hole Houston Respect Yourself Blind Man I´m A Man
Értékelés

Az ősz hammondmester szabadidő-bandájának első kiadványa ez a koncertlemez, amit ez év május 14.-én rögzítettek a németországi Rottweillben rendezett jazzfesztiválon. A Jon Lord mellett játszó zenészek is jól ismertek, hiszen valamennyien kulcsszerepet játszottak a hatvanas évek brit rhythm and blues zenéjében. Ennek ellenére nem csak a rock aranykorából válogattak dalokat, hiszen például a nyolcvanas évekből itt figyel egy Tom Waits sláger, a Respect Yourself is. Nem hiányozhat a Muddy Waters-féle Hoochie Coochie Man, Robert Johnson is jelen van egy dal, a Walkin’ Blues erejéig, és tisztelegnek a kortársaik előtt is: a legendás Free-nóta, a Wishing Well szerintem kiválóan áll Maggie Bellnek, a Spencer-Davis-féle I’m a Man mellett a Gimme Some Lovin’ is a zenekar repertoárján van, ez azonban erre az élő albumra nem került rá.

Érdekes a felállás is, hiszen Lord mellett egy másik billentyűs, Zoot Money is serénykedik billentyűs parkján, de a hammond részeket száz százalékban az Öreg viszi, Money inkább a kíséretben vesz részt (jó, néhány rock and roll szólót elenged olykor), Miller Anderson mellett énekel is. Nem hiányozhat a Deep Purple sem a műsorból. Játsszák a Lazy-t és még egy bluest, a When a Blind Man Criest. Az előbbiben felerősítik az egyébként is jelenlevő jazzirányt, Maggie Bell a szöveget is megváltoztatja, ami egyébként bluesdaloknál nem szokatlan, különösen a tradicionális szerzeményeknél nem az. Szenzációs a zenekar ritmusszekciója: Pete York amellett, hogy óramű pontossággal halad, kiváló érzékkel keveri bele a jazzelemeket ütősjátékába. A basszusgitárt bal kézzel pengető Colin „Bomber” Hodgkinson hangszere pedig egyes dalokban önálló életre kel. Miller Anderson nem egy korszakos gitáros (énekhangja ismerős lehet Lord 98-as szólólemezéről, a ’Pictured Within’-ről), de megbízhatóan teszi oda a szólókat. (Jó, tudom, nekem Blackmore az isten - na nem a Blackmore’s Night-ban!)

Aki ott volt július elején Pakson, annak ismerős a buli - ugyanezt a repertoárt prezentálta a hatosfogat. Hiányolom a hanganyagból a koncert igazi hangulatát, egy kicsit több hangszerszólót (Pete York elképesztő dobszólója azért megvan), de ne legyünk telhetetlenek. Lord gondolt egyet, szólt a régi haveroknak és éltre keltették azt a zenét, amit még az Artwoodsban nyomott valamikor a hatvanas évek közepén, évekkel a Deep Purple létrejötte előtt. Nem azért jöttek össze, hogy megváltsák a világot, vagy ezzel a darabbal akarják magukat beírni a rock örökkévalóságába, hanem csak egy kis bluest akartak játszani. 

Pontszám: 7