fbpx

Theocracy: As The World Bleeds

írta Tomka | 2011.11.09.

Megjelenés: 2011

Kiadó: Ulterium Records

Weblap: www.theocracymusic.com

Stílus: power metal

Származás: USA

 

Zenészek
Matt Smith - ének, billentyű Val Allen Wood - gitár Jonathan Hinds - gitár Jared Oldham - basszusgitár Shawn Benson - dob
Dalcímek
01. I Am 02. The Master Storytelle 03. Nailed 04. Hide In The Fairytale 05. The Gift Of Music 06. 30 Pieces Of Silver 07. Drown 08. Altar To The Unknown God 09. Light Of The World 10. As the World Bleeds
Értékelés

Mára kövér közhellyé érett az a gondolat, hogy a világgazdasággal párhuzamosan az európai power metal is válságba jutott, amit a stílus nagyjainak útkeresése, feloszlása vagy ihlethiánya idézett elő. Habár a helyzet nem olyan rusnya manapság, mint ahogy azt le szokták festeni (legalábbis a power metal színtéren): 2008-ban például a Theocracy-t üdvözölhették igazi messiásként a power/speed szerelmesei. A szép új világból, egy visszhang nélküli előzmény után (a ’Theocracy’ c. debütalbummal), a ’Mirror of Souls’-zal robbant be Matt Smith egyszemélyes projektje, amely az idei ’As The World Bleeds’-re érett teljes jogú zenekarrá. A ’Mirror of Souls’-nak csak egy kis pénzügyi hátszél kellett, hogy korrigálja a bemutatkozás hibáit (gyenge hangzás, egyszemélyes felállás és a kötelező dobgép), és a Sonata Arctica, az Iced Earth és a Savatage zenei univerzumának keresztezésével világra hozza azt a ’Mirror of Souls’-t, ami akár a stílus vezérlőcsillaga, útmutatója is lehetne.

A ’Mirror of Souls’ ugyanis az a lemez volt, amit a Sonata Arcticának kellett volna kiadni azzal a címszóval, hogy most progresszív irányba terelik a duplázóval hajtott, és magasztosra szabott melódiák műfaját. Ha létezne ilyen, akkor a Theocracy-ra a progresszív europower címkét lehetne ráaggatni. Magyarul, szeretik csűrni-csavarni azt a heroikus, epikából fröccsöntött, pátosszal bélelt, európai ízű power metalt, amiben azért ellenpontként megférnek a dögös basszuskiállások, a beszaggatott, marcona riffelések és a bespeedezett galoppozások is. A Lay The Demon To Restben például a keménykötésű speed riffelés – mondjuk Helstar módra –, az Iced Earth-féle galopp-parádé és a Dream Theater üzemmódra kapcsolt technikai bemutató fért meg egymás mellett. Matt nem takarózik sebességmániával, és hangsúlyt fektet arra, hogy a gitármunka precíz, rétegzett, és változatos legyen, amellett, hogy a dallamokat olyan ájtatosra szabják, mintha csak elsőáldozók adnának segélykoncertet.

Akinek esetleg még ebben a lemezdömpingben is van ideje kétségeket ápolgatni, hogy milyen lesz egy-egy beharangozott lemez, az megnyugodhat: az ’As The World Bleeds’ a zenekar legérettebb és talán legjobb alkotása. Igen, sikerült felülmúlni még a ’Mirror of Souls’-t is, amellett, hogy az idei eresztés bőven tartalmaz új ínyencségeket a rajongók számára. Matt és zenekara nem hogy lefaragott volna ambícióiból, de még meg is fejelte azokat: az I Am egy Avantasia-szintű, dinamikaváltásokra, kebeldagasztó kórusokra, és játékos verzék variációra épülő, 11 perces nagyepikát kerekít a nyitódalból.

Már ez a pimasz, atipikus, a speed-sikálást messze kerülő felütés is jelzi, hogy nem csak szimplán újrajátsszák a 3 éve nyerésre vitt receptet. A komplexitást takaró „progresszív” jelző mellé ezúttal odabiggyeszthetjük a „musicalest” is: az ’As The World Bleeds’ olyan, mintha a kései Savatage játszana Avantasiát Tony Kakko kistestvérével a mikrofon mögött. Már a 2008-as lemezen is akadtak kidolgozottabb vokáltémák (Martyr, Bethlehem), ám a zenekar harmadik dobásán még több figyelmet fordított arra, hogy finomra és nagy ívűre csiszolja kórusműveit. Ezt a musicales réteget inkább hozzáadják a ’Mirror of Souls’ stílusához, mintsem helyettesítik vele, mint például az előző lemez súlyosabb dalait idéző Nailed esetében, amelyben a karcos riffelés és az operás háttérvokálok igazi felebarátokként működnek együtt.

Matt körül végre egy teljes zenekar mozgolódik, úgyhogy be is fogta a srácokat vokálmunkára, a pofátlanul fülbemászó refrének pedig rendre a dalok csúcspontját képezik: vagy speedelésből torkollnak rock operába illő csúcspontba, vagy például a TSO-féle karácsonyi metal szelleme által megszállt The Gift of Music balladája végződik gyors virgázásba. Ha ez lehetséges, akkor a dallamok még ragadósabbak, mint korábban, a Jóisten se tudná kiimádkozni őket a hallójáratokból: hallatszódik, hogy a prioritás az volt, hogy instant ható, minél fogósabb dalokat írjanak. Progresszivitásba hajló virtuozitásuk viszont kevésbé dörgölik a hallgató orra alá: az EU-komfort melódiabombák (The Master Storyteller, Hide In The Fairytale, Light of the World) és a keményvonalas, komplexebb dalok (Nailed, 30 Pieces of Silver, Drown) között egyensúlyoz a lemez, viszont a mérleg nyelve az előbbiek felé billen el. Ezúttal a hangzás is teljesen kompakt és tiszta, minőségében végre felér a zenével, amiről Mika Jussila (Nightwish, Stratovarius, Children of Bodom) tehet.

Persze, bele lehetne kötni dolgokba, minthogy Matt valószínűleg hallásból sem ismeri a geil fogalmát, így a szirupos melódiákat se kerüli, és eredetiségük is többnyire abból áll, hogy okosan vegyítenek már ismerős zenei világokat és stílusokat, de végeredményben nem érdemes szekálni a lemezt. Merthogy ez úgy jó, ahogy van: felemelő örömzene, ami kellően okos ahhoz, hogy ne váljon örömködővé.

Pontszám: 8.5

Legutóbbi hozzászólások