Lou Reed & Metallica: Lulu

írta Hard Rock Magazin | 2011.11.05.

Megjelenés: 2011

Kiadó: Warner / Vertigo

Weblap: www.loureedmetallica.com

Stílus: nincs (bár lenne)

Származás: USA

 

Zenészek
Lou Reed - ének (sajnos), gitár, continuum James Hetfield - gitár, ének Kirk Hammet - gitár Robert Trujillo - basszusgitár Lars Ulrich - dobok (kár értük)
Dalcímek
1. Brandenburg Gate 2. The View 3. Pumping Blood 4. Mistress Dread 5. Iced Honey 6. Cheat on Me 7. Frustration 8. Little Dog 9. Dragon 10. Junior Dad
Értékelés

Adamwarlock

Sok vélemény kering már most, néhány nappal a ’Lulu’ megjelenése óta az írott és internetes médiában. Általában nem túl pozitívak ezek a meglátások. A legszofisztikáltabb írásokban is érezni, hogy nagyon nehéz volt nem leírni a „szar” szót, én is próbálkozom ezzel, de alig bírom megállni. Most megelégszem a „mocsok” jelzővel.

Mielőtt még meg sem hallgattam az anyagot arra gondoltam, hogy sokan csak a szokásos „utáljuk a Metallicát”- mém miatt szidják ezt a lemezt, és valójában egy közepes alkotással van dolgunk. Nos, a helyzet ennél sokkal kiábrándítóbb. Emlékszem, olyan hírek jöttek ki az album elkészítése közben, hogy egy csodálatos és megindítóan zseniális kooperáció van folyamatban, és amikor Lou Reed felolvasta a szövegeit, a Metallica tagok sírva fakadtak. Nos ez velem is így történt, csak én nekem nem a meghatódottságtól szöktek könnyek a szemembe, hanem a fájdalomtól. A ’Lulu’ ugyanis egy szóval írható le a legjobban: zaj. Ez a lemez semmit nem nyújt, de tényleg semmit. Közepesen gáz zúzásra megy egy fáradt vénember vakerolása. Ennyi, és pont. Vannak, akik próbálják magyarázni a bizonyítványt, és arról beszélnek, hogy a zene az rendben van. Nos, az sincs. Lou Reed vállalhatatlan teljesítménye mellett a Metallica is leszerepelt. Nem csak azért, mert közepes, több mint unalmas zenei teljesítménnyel állt elő, hanem azért is, mert nem hajította egyből a kukába a felvételeket, amikor meghallotta. Ezt be kellett volna zúzni!

Számomra ez is példája annak, hogy pénzzel bármit meg lehet tenni. Jól mutatja ez a lemez, hogy a Metallica már azt csinál, amit akar, még így is mennek rá pozitív hozzászólások. Én már a legelső szám után kikapcsoltam volna, de a Pumping Blood címet viselő szörnyszülött betette a kaput. Azon is csodálkozom, hogy képes voltam továbbhallgatni. Mint egy hobbifirkásztól gondolom az emberek indokokat, magyarázatot és elemzést várnak. De itt mit elemezzek? A legjobb része a daloknak, amikor véget érnek. Tudják mi ez? Vállalhatatlan sza.... Mi lesz a következő? Slayer & Bob Dylan? (2 pont)


Bazsa

Azt gondolom, hogy a ’Lulu’ nem azért született meg, hogy zenei és esztétikai szempontok szerint elemezzék, így hát én nem is teszek ilyet. Talán sokkal fontosabb kérdés az, hogy milyen okok vezettek végül a produkció létrejöttéhez.

Bennem három lehetséges válasz fogalmazódott meg. Az első egészen profán: Hetfieldéknek elgurult a gyógyszerük, agyilag teljesen kimerítette őket turnézás, vagy csak nem tudtak mit kezdeni a szabadidejükkel és a pénzükkel. Ilyen állapotban ne csodálkozzunk, ha Lou Reed ajánlata csábítónak, esetleg egyenesen kihívásnak tűnt számukra. A második verzió az, hogy a Metallica marketing-gépezetének legújabb (zseniális?) találmányával állunk szemben, azaz a világ zenehallgatóinak kollektív kiakasztása mindössze arra szolgál, hogy a csapat továbbra is a figyelem középpontjában maradjon. Mellékesen jegyzem meg, hogy ebben az esetben a foglalkozás maradéktalanul elérte a célját.

Én azonban másra gyanakszom: nyilatkozzon bárki bármit, véleményem szerint a ’Lulu’ nem más, mint egy hatalmas poén. A zenei koncepció teljes hiánya, a hamis gitárok, Ulrich mester megbízhatóan pontatlan és esetleges, „majd lesz valahogy” mentalitású dobolása, na és természetesen Lou Reed „énekesi” teljesítménye egyértelműen arra utalnak, hogy itt nem valamiféle önkifejezésről van szó, amit aztán mi „prolik” úgysem érthetünk meg.

Innen nézve pedig mindegy is, hogy milyen zenét rejt ez a lemez. Éppen ezért nem szabad messzemenő következetéseket levonni a résztvevők elmeállapotára és zenei világára, ne adj’ isten a soron következő Metallica lemez esetleges irányára vonatkozóan. Lehet persze azt mondani, hogy akármekkora sztárok, ezt még nekik sem szabadna megtenniük, ahogy az sem kizárt, hogy ez az egész halálosan komoly, csak élvezhetetlenül posztmodern. Az én szememben ettől sem lesz kevesebb ez a zenekar, csak közreműködtek egy újabb olyan lemezen, amit soha többet nem fogok meghallgatni. (5 pont, de csak a vicc kedvéért)


Bigfoot

Néhány évvel ezelőtt Kováts Péterrel, a veszprémi Mendelssohn Kamarazenekar vezetőjével a Tátrai Tibusz - Szűcs Totya gitárpárossal történt fúzió alkalmával csevegtünk, és a két zenei világ találkozásáról faggattam a Maestrot. Azt válaszolta, ilyenkor arra kell vigyázni hogy a két zenei világ ne sérüljön.

Noha Lou Reed és a Metallica egy műfajt, a rockzenét képviseli, igaz két totál más szegmensből közelítik meg azt, ki kell, mondjam, mindkét fél zenei világa maradandó sérüléseket szenvedett el. Egyrészt a Metallica zenéje a legsilányabb gitársikálássá degradálódik, Lou Reed nem éppen képzett, viszont annál karakteresebb énekhangja pedig nyöszörgésé silányul. James Hetfield néha belekiabál Reed nyekergésébe, de csak a háttérben, mint ahogy az egész zenekar is csak ott darál, díszítőelemként szolgálva az underground legenda egyszemélyes színházához. Szerintem ez egy Lou Reed lemez, ahol a Metallica szolgáltatja a kísérletet.

Számos esetben nem bírok felfedezni összefüggést a kísérőzene és Lou Reed hangja között: Hetfieldék zúznak az Öreg meg odavet pár sort, amikor kedve tartja, minden rendszer nélkül.

Félek, hogy a két szék közt a pad alá esnek az alkotók ezzel produkcióval, hiszen a két rajongótábor nem tud mit kezdeni a másik zenei világgal, de az is biztos, hogy mindkét fél jócskán formáján alul teljesített ezzel a génhibás produkcióval. (4 pont)


Jocke


Azzal, hogy világhírű zenekar vagy, nem csak kiváltságaid, hanem kötelezettségeid is vannak. Az egyik legfontosabb, hogy mindig legyél alázatos a zene iránt és hogy tiszteld a rajongóidat, hiszen mégiscsak belőlük élsz. Ez nem azt jelenti, hogy nem poénkodhatsz velük, vagy saját örömödre nem bohóckodhatsz, de akkor kezeld helyén a dolgokat! Ne ígérj világrengetést, ne állítsd azt elszánt arccal, hogy létrehoztad az évszázad albumát, és legfőképpen ne bizonygasd a rajongóknak, hogy az előző két állításod teljes mértékben igaz! Még akkor sem, ha történetesen Metallicának hívnak.

Jelen esetben a világrengést a hülyére vett rajongók elrontott gyomra okozza, míg az „évszázad albuma” jelző igazából csak a botrány szó közbeékelésével lenne teljes. Tudom, tudom, már hallom is, hogy „Akkor ne vedd meg!”. Eszem ágában sem volt, de nem is magam miatt siránkozom, hanem azokat sajnálom, akik még az utóbbi 15 év elfuserált Metallica albumai után (na jó, a 'Death Magnetic' nem lett annyira rossz) is képesek a zsebükbe nyúlni. Az is igaz, hogy ez nem vegytiszta Metallica album, hiszen Lou Reed neve is fémjelzi a korongot (mondjuk itt a fém a lehető legrosszabb szó…), de könyörgöm, akkor is Metallica néven lett kiadva. Akkor is Lars és James promotálta ezerrel. Akkor is több Metallica rajongó nyúl majd érte, mint Lou Reed fanatikus. Nálam pedig ez a fő probléma.

Noha sosem okozott orbitális erekciót a zenéjük, de azért rossz látni/hallani, hogy egy ilyen nagy zenekar turbó fokozatba kapcsol a lejtőn lefelé menet. Nekem az nem teljesítmény, hogy egy kivénhedt rocker másfél órán keresztül kántál, miközben a többiek unalmasan zúzogatnak. Hogy egy focis hasonlattal éljek: amikor azt látod, hogy küzd, hajt, vért köp a válogatott, de mégis elbukik, csalódott vagy ugyan, de tudod jól, a srácok mindent megtettek. Ha viszont azt látod, hogy nagy ívben belekakálnak a dologba, majd zséfelmarkolás közben bizonygatják, hogy ők aztán mindent megtettek, akkor joggal gurul el a gyógyszer. A Metallica sajnos félvállról vette a meccset, mégis azt állítja, hogy meghalt a pályán. Kár érte. ( 2 pont)


Meszo

„Elég volt!” E két szóval summáztam a Metallica és Lou Reed kooperációja által szerzett „élményeimet”, és ezzel talán már most mindent elárultam… Ez az album valami egészen kivételes produkció, na persze nem azért mert olyan jó...  Én már eleve vitatkoznék az alkotókkal a Lulu cím választásában, szerintem például a „Veszedelem hangjai” cím sokkal találóbb volna… Na jó, elég a piszkálódásból, megpróbálok tárgyilagos lenni…

Huhhh… Szóval először is tudni kell: nem vagyok Metallica rajongó. De azt is, hogy ez esetben ez teljesen mindegy, ugyanis nem ezért tartom rettenetesnek a lemezt. Az a tény már kicsit többet számít a véleményemben, hogy Lou Reed számomra a rockzene megfejthetetlen talányai közé tartozik. Előre is elnézést kérek azoktól, akik netán kedvelik a munkáságát, de arra valószínűleg sosem fogok rájönni, hogy mi az, ami miatt Reed ennyire közismert alakjává tudott válni a rockzenének. Már előre féltem tőle, hogy mi fog kisülni ebből a közös albumból, de most már komoly sokkhatás alatt vagyok. Kérdésem a következő: Mi ez?! Merthogy ez valamiféleavant-garde művészet akarna lenni, de ha valamire, hát a Lulu-ra biztosan nem illik a művészet jelző… Az persze köztudott, hogy a Metallica már réges-rég nem a kreatív alkotófolyamatról szól, és az utóbbi körülbelül másfél évtized leginkább önmaguk keresésével telt. Na de most már tényleg üvölt róluk az ötlethiány! Azt persze nem hinném, hogy lesz a bolygón ötnél több ember, akinek a Lulu ténylegesen tetszeni fog… De természetesen az alkotók mindent elkövettek annak érdekében, hogy művészibbnek tűnjön a produkció, így a daloknak nevezett ömlengések gyakran meghaladják a tíz perces hosszúságot. Sőt, a „tragédia” lezárása már majdnem eléri a húsz percet, ami elég rosszul hangzik, pedig itt legalább még néhány, emberi fül számára hallgatható hangfoszlányt is megfigyelhetünk…

A Lulu koncepciója röviden tehát az volt, hogy az egykor dicsőséges éveket átélt zenekar, avant-garde vergődése élére a „poétát Lou Reed-et állította, hogy közösen létrehozzák életművük mélypontját… A zenei anyagnál már csak egy rosszabb van: a borító. Ezt nem kellett volna! (1.5 pont)


MMarton88

Furcsa. Zavaros. Alternatív. Ahogy észrevettem idehaza a fiatalok körében nincs akkora kultusza bizonyos alternatív művészeknek, mint nyugaton. Kikre gondolok? Az olyanokra, mint Iggy Pop, Neil Young, Tom Waits, Nick Cave, a Joy Divison, és még lehetne sorolni. Közéjük tartozik a Velvet Underground, és Lou Reed is. Hogy a Metallica miért döntött úgy, hogy lemezt készit Reed úrral, rejtély. Ami viszont tény, hogy a Metallica 2011-ben már nem egy underground metalbanda. A világ egyik legismertebb, leghíresebb zenekara (stílustól függetlenül) lett belőlük. Nincs szükségük arra, hogy olyan olcsó trükkel próbáljanak meg maguknak rajongókat toborozni, mint, hogy kooperálnak akárkivel is. Főleg nem Lou Reeddel, aki azért annak ellenére is underground, az amcsi bandához képest ismeretlen figura, hogy nagy valószínűséggel a Szigeten, vagy a Roskilden irdatlan tömeg megnézné a nagyszínpadon.

A ‘Lulu’ egy Lou Reed lemez. Nem Metallica. A Metallica rajongóknak igazából teljesen fölösleges belehallgatni, ez nem róluk szól. A Metallica zenéje a durva gitár, és a döngölő dobok ellenére is közérthető. Slágeres. Popos. Verze, refrén, verze, refrén, szóló, refrén. Fülbemászó. Ha szereted a durva hangszíneket, marha könnyű befogadni, feldolgozni, megemészteni. Lou Reed zenéje ellenben alternativ (legalábbis ezen az albumon). Egészen más a dalok struktúrája, tartalma, mint a Metallica, vagy az átlagos/mainstream metal, rock, popzenekarok esetében. Ebből kifolyólag egy Metallica rajongó nem fogja érteni ezt az albumot. Ez egy alternatív, Lou Reed lemez. Mindössze a hangszerelés más. Hiába vannak ugyanazok a hangszerek a Def Leppard, meg a Dimmu Borgir zenéjében, egész eltérő a rajongótábor. Hasonló helyzet ez a Metallica és a ‘Lulu’ esetében is.

Lou Reedmunkásságához viszont nem értek. Nem szoktam alternatív zenéket, zenekarokat hallgatni, nem tudom megítélni, hogy ez mennyire jó, vagy sem. Néha tetszik, néha nem. 2 lemeznyi nekem ebből bőven sok, egészen azért, mert ez a 60-as 70-es évek muzsikáiból eredező post-rock nekem nem tetszik. Függetlenül attól, hogy milyen hangszínűek benne a gitárok, vagy hányszor lép rá a duplázóra a dobos. Ha a Lou Reed rajongók/szakértők azt fogják mondani, hogy hősük egy remek albumot  hozott össze, a számukra vélhetően  szokatlan hangszerelés ellenére is, annak örülni fogok. Metalosok meg messzire kerüljek, ehhez nekünk semmi közünk. Amúgy helyenként akadnak jó pillanatai, de gondolom ugyanennyire tetszene akkor is, ha nem játszana rajta a Metallica. (3.5 pont)


Tomka

Lou Reed megint megőrült. Egyik híres elborulása még 1975-ben volt, amikor véleménye szerint megalkotta a heavy metal stílust a ’Metal Machine Music’-kal. Ez az album egyórányi torzított gitáreffektet tartalmazott, dalok, dallamok nélkül. A lemez fogadtatása akkor se a zene körül forgott – persze az újságírók jól kamatozhattak belőle, mert mint a ’Lulu’-nál, akkor is rengeteg frappáns hasonlatra és kreatív fikázásra ragadhattatták magukat –, hanem a lemez megjelentetése mögött húzódó motivációkon. Egyesek úgy tartották, hogy a stúdió iránti lemezszerződést akarta letudni Reed, de ő maga halálosan komoly kísérletként értékelte azt. Később azt állította, hogy a borítón olvasható hangszeresek listáját csak viccnek szánta, és totál be volt tépve, amikor komolyan vette a lemezt.

A ’Lulu’-val is hasonló lehet a helyzet, mert igaz, hogy ezen legalább dalokra bontották a produkciót, de a Metallica-demókra kántáló Reed anyaga zeneileg értékelhetetlen, viccnek pedig rossz. Lou Reed viszont józanul és elborultan egyaránt csak blöfföl, hiszen 2009-ben – abban az évben, amikor a Metallicás kollaboráció kezdődött – színpadra állította ezt a lemezt a Metal Machine Trióval. Reed megint érdeklődik az experimentális zajkeltés iránt, és a ’Lulu’ ennek kommersz variációja. Míg a ’Metal Machine Music’-ba beleláthattak még valamit a zeneelmélészek (konkrétan a noise rock genezisét), a ’Lulu’-ba képtelenség.

A ’Lulu’ másik fő problémája, hogy ez nem egy zenei együttműködés. A Metallica csak újrahangszerelte Reed demóit, és „metallicásra” faragta őket, de attól még ezek nem Metallica-számok. Reed és Hetfieldék között semmi összhang nincs, szimplán elzenélnek egymás mellett. Ez nem stíluskeverés, pláne, hogy a lemeznek még stílusa sincs. A legnagyobb probléma az, hogy úgy tűnik, a Metallica tagjai tényleg elhiszik, hogy ők most valami nagyot alkottak. Reed takarózhat az avantgárddal, abba úgyis belefér minden, értékes és blöff egyaránt – ha viszont tényleg komolyan gondolják Larsék, hogy ez művészet, az szomorúbb, mintha csak marketingfogásként hazudoznak össze-vissza. Kíváncsi vagyok, hány év múlva látják be, hogy ezzel a lemezzel csak a saját renoméjukat károsították meg. Mikor jönnek rá, hogy ha a ’75-ös Reed-lemez – hatalmas jóindulattal – Duchamp Forrásának zenei megfelelője lehet, akkor a ’Lulu’ olyan, mintha abba a bizonyos múzeumi WC-be beleszartak volna egyet. (3 pont)


Tshaw

Értem is, meg nem is. Értem abból a szempontból, hogy az elmúlt jó ötven év zenei kultúrájának két fontos alakja talált most egymásra, és ez nekik nagyon jó, sőt, tudatátformáló, megfiatalító, meg minden egyéb, de… hát igen, itt ez a súlyos de.

De sajnos a ’Lulu’ olyan, mint két szék között a padló. A Metallica rajongók utálni fogják, a Lou Reed fanok meg úgyis bekajálnak szinte mindent (a ’Metal Machine Music’ lemez után legalábbis tényleg nem jöhet semmi rosszabb), én pedig kritikusként azt mondom, egyik előadó sem most alkotta meg életművének legfontosabb lemezét, de még csak mérföldkövet sem raktak le.

Valljuk be őszintén, a Metallica az elmúlt húsz évben igazán messzire került saját magától, és a Fekete album utáni kísérletezős időszak gyakorlatilag máig nem ért véget – viszont komolyabb eredménye sem lett a zenei kalandozásnak.

Lou Reedpedig tényleg csinált már mindent, szóval neki belefér egy ilyen kis thrash alapú bolondozás, ennyire kemény zenét amúgy is elég régen csinált az úriember, úgyhogy akik miatta fogják meghallgatni a lemezt, részesülhetnek még meglepetésekben. Akik a Metallica miatt, azok hunyják le a szemüket, vegyenek egy mély levegőt, és dobják be a ’Ride The Lightning’-et. (És végül, nagyon halkan megjegyzem: a borító szerintem azért egész jó lett!) (5.5 pont)


Mike különvéleménye itt olvasható

Pontszám: 3.5