Ten: The Twilight Chronicles

írta garael | 2006.08.05.

Megjelenés: 2006

 

 

Kiadó: Frontiers

Weblap: www.ten-online.com

Stílus: AOR/Hard rock

Származás: Anglia

 

Zenészek
Gary Hughes - ének Chris Francis - gitár John Halliwell - gitár Paul Hodson - billentyűs hangszerek Frank Basile - dob
Dalcímek
1. The Prologue / Rome 2. The Chronicles 3. Elysian Fields 4. Hallowed Ground 5. This Heart Goes On 6. Oblivion 7. The Twilight Masquerade 8. Tourniquet 9. Born To The Grave 10. When This Night Is Done 11. Epilogue
Értékelés

Gary Hughes gyermekét, a Ten-t viszonylag későn, a 2000-ben megjelent Babylon c. albummal ismertem meg, jóllehet Bob Catley csoda-trilógiájának első két részét - The Towers, Legends- rongyosra hallgattam, melyeknek zenei világáért ugye Gary volt a felelős. A Babylon aztán elvarázsolt futurisztikus, hideg, ám melódiái révén mégis emberközeli ambivalenciájával, és gyorsan rákattantam a régi albumokra is. Később aztán kissé mérséklődött rajongásom a banda iránt, egyrészt, mert 2001-es és 2004-es albumjaikat nem éreztem olyan erősnek, beleértve az Arthur mondakörös projectet is, másrészt a nagy dallamos dömpingben már nem volt türelmem a gyakran egyformának tűnő Ten hangulati világba beleásni magam. Az új album borí­tója aztán némileg felkeltette az érdeklődésemet: csak nem metálosabb irányba fordult a finom melódiákat kedvelő Gary, -kérdeztem magamban, hiszen nem lett volna ellenemre a fülbemászó refrének alatti némileg agresszí­vebb riffszőnyeg. Végighallgatva a számokat aztán jólesően konstatáltam, hogy ha nem is ebben az irányba, ám mindenképpen változott, gazdagodott a Ten univerzum. Már a kezdő, a prológgal összekötött, tizenegy perc feletti Rome is megfelelően prezentálja azt a monumentalitást, amit a hangzás és a számba beültetett betétek még inkább kihangsúlyoznak: a "szandálos filmek" lenyűgöző, ötvenes évekbeli pazar fényűzése ömlik ránk zenei formában, konkrét nagyzenekari filmtaktusokat is magába foglalva - és nem bí­rom ki, de megjegyzem, hogy a prológban a Superman főcí­mzenéjének zakatoló riffjével. A gitárok szokatlanul mélyen dörögnek - talán itt beszélhetünk némi súlyosodásról, a Hallowed Ground monoton riffelése bármelyik metal power brigád munkájába beleférne- , de ha nem is konkrétan, ám a témák gyakran szimfonikus jellege némileg egy másik súlycsoportba tolja át az eddigi AOR/hard rock kategóriában szereplő versenyzőt. Persze nem kell megijedni: nem lett a Tenből germán metal banda, a melódiák gyakran folkzenében és blues-ban gyökeredző melodikussága és a kórusok jellegzetes í­ve a megszokottakhoz hasonló világot vetí­tenek: a The Chronicles egy Bob Catley szólóalbumon is az egyik sláger lehetne, a Born To The Grave gitár helyett szintin vezetett főriffje pedig a Ten dallamok egyik csúcspontja. Ezekben a refrénekben nyilvánul meg igazán ennek a folkban gyökeredző világnak az ereje, melyhez ezúttal szoros szimbiozisban kapcsolódik a filmzene. A The Elysian Fields Morricone-s prológja, vagy a már emlí­tett Rome szimfónikus részei felerősí­tik azt a vizualitást, amit az ókori róma témáiból válogatott dalszövegek teremtenek. A sok jó mellett azonban úgy érzem, Gary ismételten túllőtt a célon az album hosszával kapcsolatban. Részemről két-három olyan szám is van, melyekben ugyanazt az ötletet dresszí­rozza végig a mester, némileg unalomba fullasztva a többi dallal felpezsdí­tett hangulatot s ezt nem tudja feledtetni Hughes ezúttal is remek formában lévő hangja, és a megszokott magas szí­nvonalon mozgó hangszeres teljesí­tmény.

Pontszám: 8

Legutóbbi hozzászólások