Iced Earth: Dystopia

írta Mike | 2011.10.28.

Megjelenés: 2011

Kiadó: Century Media

Weblap: http://www.icedearth.com

Stílus: Power Metal

Származás: USA

Dalcímek

Értékelés

A kutyafáját, az Iced Earth jól elhúzta a mézesmadzagot előttem! Tizedik sorlemezük első két számával ugyanis azonnal megvettek kilóra, na, mondom, ha ilyen lesz a többi dal is, megvan az Év Power Metal Albuma! Nos, nem így történt. A folytatás már korántsem nevezhető zseniálisnak. Szerintem legalábbis. Pedig mind a címadóban, mind az azt követő Anthem-ben fellelhető az összes olyan kellék, amiért a Fagyott Földet szeretjük: heroikus-férfias verzék, vaskos kórusokkal megtámogatott, ökölrázós refrének, azonnal ható dallamorgiák, no, és persze Jon Schaffer mester védjegyszerű riffjei. Ha annak idején – mondjuk ’96-ban – te is elégedetten bólogattál a The Hunter című himnuszra, akkor e két szerzeményt is nagykanállal fogod fogyasztani, ahogy én. Sajnos az összkép már közel sem ilyen fényesen ragyogó, a teljes lemez ugyanis nem győzött meg, pedig próbálkozom megszeretni, Isten lássa lelkem, meghallgattam már vagy fél tucatszor, de most is azt mondom, ezúttal számomra felemás eredmény született.

Nagyjából mindenki – akinek nem az Evanescence jelenti a power metal alfáját meg ómegáját – tisztában van azzal, hogy az Iced Earth lehetne akár egy Jon Schaffer Project néven futó valami is, itt minden a főnökúr kénye s kedve szerint történik, nem csoda, hogy maga az „együttes” egy átjáróház: felsorolni sem könnyű, hány zenész fordult meg Schaffer mellett az 1985-ös megalakulás óta. Most éppen énekes váltás történt, mondhatni, újfent, hiszen emezzel együtt az utolsó három koronghoz három különböző trubadúr adta a hangját, aminek fényében jogosan vetődhet fel az egyszeri emberben az ego-kérdés problematikája, de hagyjuk is, a lényeg, hogy ezennel a fedélzeten köszönthetjük Stu Block-ot, aki jelenleg is (?) a power/death metalban jeleskedő Into Eternity tagságát erősíti. Amikor jómagam hírét vettem ennek, bizony fülig szaladt a szám, gondolván, a hörgésben és a szárnyaló énektémákban egyaránt bivalyerős srác némi színt vihet a jelenkori Iced Earth kissé elszürkült világába. Hogy sikerült-e neki, arra pár sorral lejjebb kitérek.

Úgy látom, a többség máris piedesztálra emeli és egy igazi visszatérésként nagyot robbanó remekműnek tartja a ’Dystopia’-t, amit valahol megértek, amikor egy világzenei merengésektől megszabadított, zsigeri és pőre metal anyag született, s még Schaffer olykor túlcsorduló patriotizmusa is csupán egy-egy himnuszjellegű nyitány és fennkölt refrénkórus előcitálásában merül ki, a koncepció amúgy is a negatív jövőkép, azaz a disztópia tematikája köré épült. Ez mind szép és jó, ha a diszkográfiában van már horror-panoptikum és történelmi tabló, miért ne lehetne most a Metropolis vagy a Brazil című filmek az ihletők? Különben is, nekem éppen az volt a szimpatikus a sokak által lesajnált ’Framing Armageddon’-ban, hogy Schaffer a világzene-közeli elemekkel kicsit kitágította a saját sarkos hangzásvilágát, mert valami újat mutatni. És a „vissza a gyökerekhez”-hozzáállással sincsen semmi bajom (úgy vélem, ezúttal a ’The Dark Saga’ volt a kiindulópont), ha hiteles a dolog, és persze jók a dalok. Ám a ’Dystopia’-nak a legnagyobb hibája az, hogy sokat akar markolni, mégis keveset fog, magyarul az Iced Earth összes stílusjegyéből kapunk egy kicsit, a két bónuszszámmal földuzzasztott egyórás játékidőnek azonban az egyharmada meglehetősen lapos és szürke zenét rejt. De mondhatnám úgy is, hogy az album első felét lényegesen erősebbnek érzem a másodiknál.

No, és vajon hányasra vizsgázott az új jövevény, Stu Block? Az nem kérdés, hogy micsoda bődületes hangterjedelme és technikai tudása van neki, azt eddig is tudtam, lévén szeretem az Into Eternity-t, ám meg kell, hogy mondjam, én mást vártam, és egy cseppet csalódott vagyok: nem azzal van bajom, hogy Stu egy az egyben „levette” Matt Barlow öblös-karcos orgánumát, hanem hogy a sajátját alig hallatja, s van egy olyan érzésem, hogy Schaffer katonásan előírta neki, hogyan énekeljen és hogyan ne, magyarán nem hagyta, hogy a srác hangja elkóboroljon a padlásra, mint ahogy az Into Eternity szerzeményeiben oly gyakorta szokott. Míg az interjúkban azt olvasom, hogy Jonnal együtt fedezték fel a torkának azt a középfekvésű tónusát, aminek a létezéséről az idáig nem is tudott (na, persze!), e korongot hallgatva az tűnik fel, hogy szinte kizárólag ez az egyébként kiváló hangszín uralja a lemez nagy hányadát, és bizony a tisztán szárnyaló magasakat alig-alig használja. És szentségtörés ide vagy oda, de aki meg így tud hörögni-károgni, ahogy Block, helyenként igazán elereszthetett volna egy-egy gyilkos hörrintést, na.

Én igazából azt sem hallom, hogy – meglepetésre – Stu tíz (!) dalnak is a társszerzője volt, summa summarum a ’Dystopia’ semmiféle újdonsággal nem szolgál, épp olyan, mintha a ’Something Wicked…’ vonalvezetése találkozna az előző két album erősségeivel-gyengeségeivel; jelesül amennyiben a ’98-as klasszikus jobb pillanatait kicsipegetjük, és hozzáadjuk a ’Framing’ / ’Crucible’ páros tölteléknótáinak arctalanabb mozzanatait, nagyjából pontos képet kapunk, milyen is a friss alkotás. Mert míg a bevezetőben kiemelt első két, egyaránt 10 pontos potenciális slágerbomba mellett találunk jóféle falatokat, úgymint a V című (amelyben Block helyenként már-már a testamentes Chuck Billy-t megidézve bömböl), vagy a thrashes csordavokálokkal tarkított, tempós Boiling Point, addig akad nem egy jócskán középszerű darab is. Ilyen a viszonylag gyors, pattogó Dark City, amiben akkora Iron Maiden-nyúlásokat hallhatunk, mint a ház, mindezt azonban még megbocsátanám, ha a refrén jóval elragadóbb volna – de sajnos nem az. Az ikergitáros-óóózós mókázás pedig már csak fonnyadt hab a plágiumtortán. Az Equilibrium-Soylent Green-Iron Will triót nyugodtan megspórolhatták volna nekünk, mindhárom híján van a méregerős dallamoknak, a kreativitásnak, ráadásul telepakolták őket elkoptatott gitárfutamokkal, és még fölöttébb unalmasak is, semmiféle nyomot nem hagynak az emberben. (Mentségükre legyen mondva, hogy az utóbbi kettő csupán bónusznóta, amelyeknek a limitált kiadáson szorítottak helyet – teljesen feleslegesen.)

Nincsen Iced Earth-album „kötelező elérzékenyülősdi” nélkül, most kettő effélét is kapunk: az Anguish Of Youth egy kellemes múltidézés, hisz az I Died For You, a Melancholy és társainak ballada-tábora újabb taggal bővült, s az eleinte kissé vérszegénynek vélt refrén is könnyedén a fülembe ragad. Emez ikerpárja az End Of Innocence, amelyben Stu végre előhúzza tarsolyából egy eleddig keveset hallatott énekhangját, az egész szám csak úgy csöpög a giccstől, „very-very american pathos”, nem kéne, hogy tetsszen, mégis működik, hazudnék, ha azt mondanám, hogy szó nélkül elmegy mellettem. Az alig több mint kétperces Days Of Rage pedig a Boiling Point (vagy a Violate) tesója, igazi zergebaszós parasztmetál, egyszerű, mint a szög, koncerten majd lenyúzza az arcodról a bőrt, meglásd! A lemezt a Tragedy And Triumph zárja, felvonul az egész Iced Earth-fegyvertár szerényebbik része a hazafias intrótól kezdve a laza, ámde egysíkú riffelgetésen át a korrekt, mégsem túl emlékezetes refrénig, az egész dal pedig afféle könnyed, súlytalan ujjgyakorlat, kétségtelen azonban, hogy élőben ez is lecsavarhatja az ember fejét. A végére még némi kocsmajellegű ökörködést is becsempésztek ezek a vicces srácok. Mindenesetre én ennél egy jóval nagyobb volumenű, impozáns, epikus finálét is el tudtam volna elképzelni, mint például az A Question Of Heaven a régi, szép időkből…

Pontszám: 7