Cage: Supremacy of Steel

írta Tomka | 2011.10.22.

Megjelenés: 2011.11.25.

Kiadó: Music Buy Mail

Weblap: www.cageheavymetal.com

Stílus: heavy/power metal

Származás: USA

 

Zenészek
Sean "The Hell Destroyer" Peck - ének Steve "Bloodsteel" Brogden - gitár Dave "Conan" Garcia - gitár Pete "Hands of" Stone - basszusgitár Norm "The Legend" Leggio - dob
Dalcímek
01. Bloodsteel 02. The Beast Of Bray Road 03. King Of The Wasteland 04. Metal Empire 05. War Of The Undead 06. Flying Fortress 07. Doctor Doom 08. Annaliese Michel 09. Braindead Woman 10. The Monitor 11. Hell Destroyer vs Metal Devil 12. Skinned Alive (európai bonusz)
Értékelés

Ha egy alien, neadjisten, elvetődne szerény K-Európánkba, és azt tudakolná nagy naivan, mi is az a heavy metal, akkor gyorstalpaló kurzus gyanánt a Judas Priest Painkillerét nyomnám be neki – ha pedig valami aktuálisabbra fájnának fülcsápjai, akkor valószínűleg a Cage Hell Destroyerét gyömöszölném le a hallójáratain. A Cage zenei órája megállt a 80-as évek végénh, és mai napig olyan esszenciális, tipikus heavy/power metalt játszanak, hogy a stílus rajongói számára az maga a tömör gyönyör. A dolog szépsége, hogy az ő zenéjük egyáltalán nem csattan ki attól a retro máztól, ami a Steelwingen vagy a Skull Fisten megmosolyogtatóan áll, köszönhetően annak, hogy Sean Peck és harcostársai folyamatosan updatelték a power vagy éppen a thrash metal durvulataival üvegrepesztő, vigyázzbavágó heavy metaljukat. Ha szigorúak akarunk lenni, akkor US power a gyermek neve, az a fajta, amelyik nem vesztegeti az időt balladákra meg giccses dallamokra, hanem igyekszik minél gyorsabban tökön szúrni és letaglózni hallgatóját. Az első két album utáni, egyre jobb dalokban ismételt Cage-recept nagyjából abból áll, hogy vesznek egy bespeedezett, szikár power riffet, hozzáadnak pár herekoccintó sikolyt, azokat minél tovább kitartják, majd duplázóval adják alá a lovat. Igaz, eredetiséggel senki sem vádolhatja őket, az viszont tény, hogy kellő kreativitással ápolják a hagyományokat.

Hogy az idén mindez már a negyedik lemezen működik, arról elsősorban Sean Peck hangszálkirály tehet, aki Halford és King Diamond keresztezett génkészletét örökölte. Piszkosul impozáns, amit Peck összesikít, ez tagadhatatlan – a probléma abban rejlik, hogy az úriember az utóbbi időkben fejébe vette, hogy emberfeletti adottságai feljogosítják arra, hogy a Cage-lemezek majdnem minden dalában technikai bemutatót tartson. Tart is, amíg szét nem robban a szegény rocker utolsó söröskriglije is, így teljesítménye gyakran a dallamok rovására megy – hiába, trúságból is megárt a sok. A Cage-féle „pusztítás tudományának” másik hátulütője, hogy a túl tömény zúzdák könnyen megviselhetik a hallgatót, pláne ha egy óra feletti vagy aközeli albumokat készítenek. Zenéjükben minden megvan, ami egy pofás, agresszív és dinamikus heavy-power metal orgiához kell – viszont csak azzal tudnak szolgálni, a változatosság nem az ő kenyerük.

Első blikkre az idei korongon sem változott semmi, a nyitó Bloodsteel a Hell Destroyer és a Planet Crusher párja, csak kevésbé emlékezetes refrénnel – mindenesetre jó ismerkedés Peck tüdejének mélységeivel, ráadásul a vendégzenész Bitterfrost kellően gonosz atmoszférát csempész a dalba. A rákövetkező The Beast Of Bray Roadon sem engednek a morcos zúzdából, igazi szuperhős-metal ez, duzzad az erőtől, szétveti a dinamika, Peckhez foghatót pedig csak a gitárszóló sikít. A slusszpoén, hogy a bookletet a Marvel Comics egyik tollforgatója, Marc Sasso rajzolta, és pont olyan heroikus alakokkal, angyalokkal-démonokkal tűzdelte tele az oldalakat, ahogy azt egy Marvel-képregénytől elvárnánk. 

A kötelezően intenzív kezdés után viszont olyasmi történik, amire az előző lemezen nemigen volt példa: Peckék visszatalálnak a dallamokhoz, és nem csak arra koncentrálnak, hogy pofaszakító, arcbavágó metal opusokat zúzzanak fel a lemezre. Sean többször (King of the Wasteland, Metal Empire, Flying Fortress) komor-epikus dallamokat pakol a refrénekbe, ami igaz, nem fogható az ’Astrology’ misztikusabb melódiáihoz, viszont tökéletesen passzol dalnokunk falzettoihoz. A Steve Brodgen-Dave Garcia gitárpáros is igyekszik inkább ízes-dallamos szólókat tapasztani a dalokhoz, mintsem hogy Norm Leggio dobos duplázójának gyorsaságával vetekedve tekerjen egyet. A ’Supremacy of Steel’ második felében a nagy elődök előtt is tisztelegnek, és nyíltan vállalják fel a NWOBHM hatásaikat, mint az Annaliese Michelben, ahol még az egyébként hallhatatlan basszusgitárt is jobban előtérbe tolták, a tökéletesen levett King Diamond-énektémák mellé. A Braindead Woman c. régi daluk újradolgozásában, ill. a rákövetkező The Monitoron Peck még a középtartományokba is leereszkedik, és igazán old schoolra veszi a figurát, leginkább a korai Halfordot idézve.

A lemez nagy része viszont úgy szakít, ahogy tisztes US powerhez illik, a heavy metal hitvallást milliomodszorra megéneklő Metal Empire súlyos riffelésétől kezdve a kizárólag a brutalitásra koncentráló War of the Undeaden keresztül az úthengerként haladó Doctor Doomig. Hogyha az a bizonyos alien mégsem vágná hanyatt magát a Cage zenéjétől, annak csak egy oka lehet: ez a zenekar még sohasem készített normálisan megszólaló korongot. A sound most is olyan maszatos, mint amennyire a zene kemény, aminek viszont a gitártémák látják kárukat, ugyanis kissé fel kell tornászni a hangerőt ahhoz, hogy akkorát hasítsanak, ami az elvárás lenne.

Pontszám: 8