Pain of Salvation: Road Salt Two

írta Tomka | 2011.10.10.

Megjelenés: 2011

Kiadó: InsideOut

Weblap: http://www.painofsalvation.com

Stílus: blues-musical

Származás: Svédország

Dalcímek

Értékelés

A progresszív rockzene menthetetlenül romantikus. Elsősorban nem is arra lehet gondolni, hogy olyan, mára letűnt ideálokat ágyazott és közvetített zenéjében, amiket csak a művészetekben lehet már átélni (mint mondjuk az univerzalitás a Yes-nél), hanem arra, hogy köreiben, befogadásában még mindig dúl a zsenikultusz. Talán még inkább, mint a gitárhősök esetében, hiszen amit a zseni-zenészek alkotnak, az nem csak technikai tudásban lenyűgöző és utolérhetetlen, de összetettségében is. A zseni alkot, mi pedig megpróbáljuk hónapokig, évekig fejtegetni művét, mindig újabb és újabb apró finomságok után kutatva. A témaváltások, az egymást ellenpontozó, netán önálló utakon járó hangszeres játék, a slágermentesség, a szokatlan ritmusképletek, az elhagyott dalszerkezet-sablonok mind arról győzködik a hallgatót, hogy művészetet hallgat. Pofára esés és közönségmegosztás csak akkor van, ha zsenink gondol egyet, és nem a szokványos dalszerkezeteket, hanem az elvárásokat, és azokkal együtt korábbi stílusát is elhagyja. Az pedig már végképp merész, sőt, öngyilkos lépés lesz, ha ezzel zenéjét is „leegyszerűsíti”. Pedig „egyszerű” zenét írni sem könnyebb, mint komplexet.

Igaz, a Pain of Salvation nem játszott progresszív rock zenét, max. prog.metalt, de az Isten létét fejtegető ’BE’ pont olyan lemez lett, amit maximum áhítattal és átszellemülten lehet hallgatni. Az azt követő ’Scarsick’ pedig olyan, ami a ’BE’-vel teljesen szembemegy a maga modernkedő, ironikus játékosságával. Egy év után, egybehallgatva a két ’Road Salt’ korongot, úgy tűnik, mintha ez a majdnem-trilógia az őt megelőző ’BE’ és a ’Scarsick’ ötvözete lenne: megvan az előbbit jellemző – még ha (szerencsére) nem is olyan grandiózus – koncepció, tematikus egység, ami át és átszövi a dalokat, a hangulatot egységesítő zenei koncepció, másrészt viszont egyértelműen stílusjáték, a ’70-es évek szellemiségének megidézése. Mintha olyan midcult – azaz a „tömeg-” és a „magaskultúra” között lebegő, pontosabban az azokhoz asszociált tulajdonságokat vegyítő – alkotás lenne, ami nyíltan felvállalja zenei örökségét, a hatásait, ám azokat sajátos módon, sajátos koncepció mentén illeszti össze. Utóbbi véleményem szerint elválaszthatatlan a ’Road Salt’ élvezetétől: persze, egyszerűbb verset olvasni, mint dalszöveget, de Daniel lírái itt kiegészítik és elmélyítik a zenei élményt, amint a szövegek, az érzelmek, a melódiák és a lelki törések összeérnek. Az újabb és újabb hallgatásokkal nem csak a zenei finomságok (mert bizony akadnak!) fedik fel magukat, hanem a felfejtődő témák, szövegek is egy egyre mélyebb szívenütéssel érnek fel.

Az egész ’Road Salt’ témája valahol az énkeresésben rejtőzik: abban a gondolatban, hogy a végcél felé való rohanás (The Physics of Gridlock), a biztos tudás (Tell Me You Don’t Know), a végletes befejezettség félrevezet, megtéveszt (Innocence); az elbeszélő ezek helyett folyamatos énkereséssel, megújhodással, változással, emlékezéssel korrigálja, alakítja újjá személyiségét. Rendre elveszejti magát, hogy később újra megtalálja. Szorongás, szenvedés és önbizalom között ingázik – nem is csoda, hogy egyszer egy intim zongorás betét, máskor egy koszosabb riff kíséri ezt a (belső) hangot. De ez egyben a Pain of Salvation ars poeticája is lehetne: mióta az évezred elején csúcsra járatták azt a stílusukat, amiért rajongóik megszerették őket, folyton játszanak a különböző stílusokkal és műfajokkal. A ’BE’ magasztos témájához klasszikusabb formát, a ’Scarsick’ kortárs, társadalomkritikával fűszerezett darabjaihoz „modernebb” zenei műfajat passzintottak – a ’Road Salt’ esetében pedig a 60-as, ill. a 70-es évek zenéihez, amikoriban is jócskán foglalkoztak identitásválsággal, énkereséssel a művészek (elég csak megnézni a kor filmhőseit).

Ha úgy tetszik, a „metal zene prequelje” a ’Road Salt Two’: az 1979-ben emlékezésében bomlik ez ki, amikor is a „hatvanas évek már elmúlt, de a szelleme még tovább élt, a nyolcvanas évek pedig még ígéret volt”. Talán nem is véletlen, hogy a gitárjáték két inspirációforrása a Led Zeppelin (60-as évek vége) és a Black Sabbath (70-es évek) zenéje. Az idei, második felvonásban több is a rockosabb, bluesosan pszichedelikus darab – az Eleven már túl direkten is megidézi a BS-t –, míg az elsőben inkább az elszállós, kocsmafüstös blues dominált. A ’Road Salt One’ két szélsőértéke a pörgős rock ’n roll (Linoleum, Curiosity) és a totálisan introvertált, befelé forduló, elmélázó líra (Sisters, Road Salt) volt, most azonban kiegyensúlyozott középtempóban, és szigorúbb megszólalásban sorjáznak a dalok.

A vokálokat is gazdagabban szőtték ezúttal, ami már rögtön a Softly She Criesben kidomborodik – egyszerre negédes és földbedöngölő dal, ahogy a baljós felütéssel indító The Deeper Cut is: a srácok nem csak a stílusokat, de a hangulatokat is nagyon ügyesen keverik. Az orbitális Sabbath-riffel benyitó Eleven például hamar belassult bluesba csap át, majd a progresszív zenék hagyományos kategóriáinak is megfelelő, játékos szólóblokk oldja a feszültséget. Egyébként a ’Road Salt Two’ egyik legnagyobb erénye, hogy most nem a számok között, hanem azokon belül lapulnak olyan termékeny feszültségek, amik rendkívül izgalmassá teszik a dalokat. Ez nem csak az Elevenhez hasonló váltásokban hallható, hanem abban, hogy a keményebb riffekre sokkal musicalesebb dallamokat húztak fel (ugye, a rétegzettebb vokálszőttes), főként a refrénekben. De Gildenlöw is elsősorban előad: ha kell, ordít, ha kell, suttog, folyamatosan kivetkőzik magából, egyszer lágyan, szívetmarkolóan énekel (Healing Now, 1979, Through The Distance), máskor „lemegy baritonba”, majd haldoklik (Mortar Grind). A többek által emlegetett ’Jézus Krisztus Szupersztár’-párhuzamot én annyira nem érzem erősnek, de ha már filmeknél tartunk, Morricone hatása tagadhatatlan, nem is annyira a Healing Now-ban, mint inkább a The Physics of Gridlockban. Ez amolyan összegző, esszenciális darab, ami könnyedén lekenyerezheti a zenekar régi érájának rajongóit is: egyenesvonalú prog.metalként indul, hogy aztán magasztos musical-refrénbe csapjon át, csak hogy végül a western-atmoszféra, majd a francia énekkel a bölcsész-feeling és a sanzonhangulat is befigyeljen. A ’Road Salt’ igazi arca ebben a csapongó, mégis természetesnek ható stílusorgiában rejlik – igazi erénye azonban az, hogy nem csak a számokban tudja az adott hangulathoz passzintani a stílust, hanem a hallgatót is idomítja az érzelmi és zenei hullámzáshoz. Egyszerűnek tűnő, ám mégis bravúros bűvészmutatvány ez – részemről pedig már most várom a következő izgalmas arculatváltást.

Pontszám: 9