Machine Head: Unto The Locust

írta Mike | 2011.10.03.

Megjelenés: 2011

Kiadó: Roadrunner

Weblap: www.machinehead1.com

Stílus: Post-thrash/Groove Metal

Származás: USA

 

Zenészek
Phil Demmel - gitár (2001, 2003-) Adam Duce - basszusgitár (1992-) Robb Flynn - ének, gitár (1992-) Dave McClain - dobok (1996-)
Dalcímek

01. I Am Hell (Sonata In C#) (8:25)
      I. Sangre Sani
      II. I Am Hell
      III. Ashes To The Sky
02. Be Still And Know (5:43)
03. Locust (7:36)
04. This Is The End (6:11)
05. Darkness Within (6:27)
06. Pearls Before The Swine (7:19)
07. Who We Are (7:11)
Bónuszdalok:
08. The Sentinel (Judas Priest feldolgozás) (5:08)
09. Witch Hunt (Rush feldolgozás) (4:46)
10. Darkness Within (akusztikus) (5:05)
11. Halo (live)
Bónusz-DVD: „Hogyan készült az ’Unto The Locust’ dokufilm”

Értékelés

Noha az új Machine Head-album borítójára pingált, lumbágós alienbe oltott Fásy Ádám nem mondható egy esztétikai élmény-bombának (az pedig külön dilemmát okoz, hogy a régi jó logót mi a ráknak, akarom mondani sáskának kellett lecserélni erre a krétafirkálmányra?), a felszínességet hírből sem ismerő firkászegyed nem hagyhatja, hogy egy fránya borítópacsmag az előítélet árnyát vethesse a zenei tartalomra, a lemeznyitó

I Am Hell (Sonata In C#) első másodperceitől azonban már tényleg felszökik a szemöldök, ugyanis egy ódon hangulatú és szinte gregorián-jellegű, többszólamú vokálbetéttel indítanak, ilyet még nem hallottunk a bandától azelőtt, majd alaposan „belerondítanak” a képbe egy már-már death metalos őrléssel, amely aztán egy slayeresen kapkodós thrash-cséphadarásba csap át, a refrén egészen nagy ívű, s azután történik még más egyéb nyalánkság a blackes reszelésen át a finoman szőtt akusztikus gitárjátékig, s bár tudom, nem a Whitesnake-logó van a fedlapra firkantva, abból a jóféle refrénből igazán adagolhattak volna még többet, ehelyett lezárásként egy kombájnsúlyosságú riffgörgeteggel nyúzzák le az arcunkról a húst, hogy aztán beléphessen a

Be Still And Know neoklasszikus(-szerű) nyitánya, mondjuk, a melodikus-triolás gitárvirgákat egy picit soknak érzem, legalábbis barátkoznom kell még velük, Robb bátyó ellenben ismét nagyot alakít a vezérdallamban, szóval ez a többihez képest rövidke (majd’ 6 perc) szám már most arra hivatott, hogy kihagyhatatlan koncertfavorit legyen; tulajdonképpen (mert ugye nonszensz lenne, hogy „tulképpen”) mindezen ismérvek az album étvágygerjesztőjeként korábban napvilágot látott

Locust című darabra is ráhúzhatók, hisz újfent előkerülnek a Machine Head-védjegynek számító „gitárcsipogások”, a refrén pedig az egész korong egyik legnagyobbja, egyszerű, mint a vasszeg, mégis annyira karakteres és magával ragadó, hogy az emberfia mást nem is tehet, mint teli torokból üvölti, koncerten századmagával, vagy akár otthon a szomszédok legnagyobb örömére, és akkor még nem is beszéltem a némileg az Iron Maidenre hajazó gitártémákról, s ha már itt tartunk, jegyezzük meg, hogy a banda ismét előrelépett egyet, a végtelenül nehéz és komplex elődje, a 2007-es ’The Blackening’ után egy súlyos, ám mégis dallam-centrikusabb, mondhatni fogósabb anyagot készítettek, szerencsésen elkerülve a kommersz-jelleg csapdáját, s mindez pedig hatványozottan igaz a

This Is The End-re, erre a vadul aprító tételre, amelyben a death metal-közeli bivalybaszó zúzdát kellően ellensúlyozza a légies, csaknem power metalosan epikus refrén, mi fene, Robb vélhetően vett pár énekleckét (jóllehet bevallom, a képzeletemben sok esetben Mats Levén ragadja el a mikrofont Flynntől, ő bizony néha kevés már ehhez a megadallamos muzsikához), Dave McClain pedig olyan eszement komplex témákat üt, hogy ihaj, holott nem vagyok dobos, de aki nem hallja a zsenialitását, az tényleg csak Sex Pistolst hallgasson, mást ne, s hogy tovább emeljem a dicsfényt, immár kötelességemnek érzem a lemez megszólalásának méltatását is, hiszen a hangzás egész egyszerűen fület gyönyörködtető, majd belehalunk a szépségbe, majd a soron következő

Darkness Within már egy másik arcát mutatja a csapatnak, ez ugyanis az egész album legdallamosabb, legemészthetőbb szerzeménye, afféle balladai merengésbe oltott borús hangulatú középtempó, érdekes módon engem valamelyest a régebbi Triviumra emlékeztet (nocsak, a tanítványok hatása?), Robb még dudorászik is egyet a végén, amúgy zoránosan, hogy lássuk, az egykori keményre cserzett szívű oaklandi utcakölyök mára már nem kizárólag „fuck it all!”-okban gondolkozik, mint ’94-ben, a

Pearls Before The Swine-nal azonban visszatér beléjük az ördög, ez a váltásokkal és kiállásokkal megtűzdelt szám akár az 1997-es ’The More Things Change…’-re is felfért volna, azzal a különbséggel, hogy itt megint csak becsúszik egy nyúlósan – de nem nyálasan – édes énekdallam, s vélhetően ezek a melodikusabb, közérthetőbb témák fogják rendre böködni az ortodox rajongók fülét, hogy a normál CD-t záró

Who We Are-t ne is említsem, tudniillik itt már minden van, ami csúnya szóval Machine Head-idegen: gyerekkórus, pátoszban pancsoló, tisztán heavy metalos refrén (ráadásul túl sokszor elismételve), mégis működik ez a dal is, hiszen a csapatra jellemző elemek nem tűntek el, csupán kiegészültek egy-egy apró finomsággal, újszerű díszítésekkel, fölöttébb izgalmas szólóhegyekkel és emlékezetes riffekkel, s ezáltal még színesebb az összkép, mint előtte, magyarán a 2007-es ’The Blackening’ afféle letisztultabb, melodikusabb folytatása, imígyen egyenes következménye az ’Unto The Locust’, s még ha ezúttal nincsenek is olyan elsőre ható slágerbombák, mint a Davidian, a Ten Ton Hammer vagy a Halo, én bizony bátran ki merem jelenteni, hogy elkészült az év egyik legfontosabb, legegyedibb és legkiemelkedőbb alkotása metalfronton.

Pontszám: 10