Mastodon: The Hunter
írta Adamwarlock | 2011.09.28.
Megjelenés: 2011
Kiadó: Roadrunner Records/Warner Bros.
Weblap: http://www.mastodonrocks.com
Stílus: progresszív metal/sludge metal/heavy metal
Származás: USA
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Sok vélemény kering a Mastodon zenéjéről. Van, aki az első két lemez nyers ordibálást sírja vissza, van, aki a ’Crack The Skye’ progresszivitásáért rajong, és persze rengetegen vannak, akik csak a fejüket vakarják, hogy mondja már meg végre valaki, hogy mi a szösztől olyan zseniális ez a muzsika. A Mastodon zenéje türelmet, és egyfajta másmilyen tudatállapotot igényel, amit csak az idő hoz el. Ha viszont ez az atmoszféra megérkezik, egy merőben új világot nyit meg a hallgató felé.
Láthatóan a csapat az évek során igencsak szép ívű karriert futott be, de mára odáig jutottak, hogy a zenéjük folyamatos változásából következőleg lassan kenyértörésre kerül sor az atlantai kvartett és annak old school rajongói között. A 2006-os ’Blood Mountain’-en már voltak jelek, de a ’Crack The Skye’-on már egyértelművé vált, hogy ez bizony nem ugyanaz a banda, mint aki anno a March Of The Fire Ants-et és a Megalodont írta. És most mi történt 2011-ben? Nos, aki már a 2009-es korongot sem szerette, az ezt sem fogja. Most sem tért vissza a debütáló ’Remission’ hangulata, és ebből kibontakozni látszik a csapattal kapcsolatban egy axióma: hírnév ide vagy oda, ők azt csinálnak, amit akarnak, olyan zenét írnak, amilyenhez épp kedvük van. Nem befolyásolja őket semmi. Ezért a ’The Hunter’ merőben más, mint elődei.
A Mastodon zenéjét sohasem lehetett egy szóval jellemezni. Előadásuk végtelenül profi, a hangzásviláguk azonnal felismerhető, koncepciójuk pedig az „agyalós-zúzós” (’Leviathan’) és a „már érthetetlenül bonyolult” ('Crack The Skye') kategóriák közötti skálán mozog. Be kell hát látni: nincs olyan, hogy a „Mastodon stílusa”, maximum a „Mastodon aktuális stílusa”. Hasonlítsuk csak össze a ’Leviathan’-on még bélből és teli tüdőből ordító Troy Sanderst a ’The Hunter’ kvázi kellemes énekhangon éneklő pacsirtájával. Tény és való, az együttes megalkotta a legslágeresebb, legdallamosabb lemezét. Akkor mi maradt hát a régi ősállatból? Egyértelmű: a félreismerhetetlen hangzás és az utánozhatatlan komplexitás.
Persze egy átlagos zenehallgató számára még mindig nehezen megrágható, erőteljes, kemény album a ’The Hunter’, de most a Mastodon nem rejtette a zenei komplexitását nyers, kvázi dallamtalan darálás mögé. Még mindig ők gyártják a mai zeneipar talán legerősebb riffjeit, de ezúttal kommerszen is vállalható verzék és refrének épültek rájuk, persze csak addig, amíg Brent Hinds progresszív énje ki nem tör a számok közepénél, és el nem viszi az egész koncepciót valami tök más irányba. A csapat zeneírásra termett, még amikor egyszerűbbek akarnak is lenni, akkor is bele tudják vinni a hangok közé azt az eredetiséget, ami híressé tette őket. A profizmusuk odáig terjed, hogy az általuk kreált zenei világba nem csak a szokásos sludge elemeket, Neurosis hatásokat (nem hiába énekli Scott Kelly a Spectrelight című számot), space rock kliséket, vagy a Kyuss-os dallamszerkezeteket képesek belevinni, hanem tökéletesen interpretálják a ’70-es évek pszichedelikus hangulatát XXI. századi környezetbe. Hogy hogyan jutott eszükbe épp a Pink Floyd-ot beleműteni zenéjükbe, azt ne tőlem tessék kérdezni, de tény, hogy zseniális húzás volt. Ugyanígy él a kérdés, hogy miként képes egy Mastodon album egy olyan dallal zárni, mint a minden szempontból csak a gyönyörű jelzővel illethető The Sparrow. Számomra rejtély, de elementárisan hatásos, azt meg kell hagyni.
Ha a hangszeres teljesítményt nézzük, az összetartó erő még mindig Brent Hinds gitárjátéka és zeneírói tehetsége, de az egész nem lenne működőképes Brann Dailor szavakkal le nem írható dobtémái nélkül. A fickó olyan váltásokat használ és olyan feszes tempót diktál, hogy azok élőben eljátszahatatlannak tűnnek. Persze valószínűleg először még a gitártémák Led Zeppelinből country-ba és vissza való átcsapását fogjuk lenyűgözőnek tartani, de sokadik hallgatásra már egyértelműen az ütős hangszerek fogják vinni a prímet. És még nem is beszéltem a Curl Of The Burl Ozzy-s hangulatáról, és a The Creature Lives teljesen beteg koncepciójáról.
Akik eddig csak kerülgették a Mastodont, azoknak eljött az idő, hogy bele is kóstoljanak. A ’The Hunter’ sokkal közérthetőbb elődeinél, de megtartja a már védjeggyé vált jellegzetességeket, ugyanakkor a grandiózus dallamívekkel új fejezetet nyit az együttes történetében. Persze a csapat tagjai csak megrándítják a vállukat: a következő úgyis tök más lesz…
Legutóbbi hozzászólások