fbpx

Redemption: This Mortal Coil

írta Tomka | 2011.09.27.

Megjelenés: 2011

Kiadó: InsideOut

Weblap: www.redemptionweb.com

Stílus: progresszí­v power metal

Származás: USA

 

Zenészek
Bernie Versailles - gitár Nick Van Dyk - gitár, billentyű Christ Quirarte - dob Ray Alder - ének Sean Andrews - basszusgitár Greg Hosharian - billentyű
Dalcímek
1. Path of the Whirlwind 05:26 2. Blink of An Eye 05:57 3. No Tickets to the Funeral 06:26 4. Dreams From the Pit 09:11 5. Noonday Devil 05:03 6. Let It Rain 07:21 7. Focus 05:43 8. Perfect 04:48 9. Begin Again 06:11 10. Stronger Than Death 05:29 11. Departure of the Pale Horse 10:15
Értékelés

Csak egy kis dráma kell, és akkor a legkifacsartabb gitárfutamok is emészthetővé válnak. Az már mindegy, hogy éppen őrületbe hajlik, és a psziché bugyrait hozza felszínre, mint Warrel Dane teszi izgalmasabb pillanataiban, vagy a lélek fájdalmaiban kutakodik, mint amire Ray Alder játszik rá már a negyedik Redemption albumán. Ami önmagában még akkor is a giccsel kokettál, ha kétségkívül fülbe mászik és szívet melenget, azt Nick van Dyk gitárjátékának ellenpontozása teszi nyerő receptté. Egy Redemption-dal gitársávja ugyanis valahogy úgy néz ki, mintha John Petrucci és Jeff Loomis jammelt volna egyet, az utóbbi feltolta az agyszaggató riffeket, az előbbi pedig egymásba kötötte és folyatta a szokatlan ritmusvariációkat.

2011-ben már nem kétséges, hogy Dyk mindent el tud riffelni vagy virgázni, amit akar, Alder pedig bármiféle szenvedélyt és szenvedést beleénekel a dalokba. A kérdés inkább az, hogy a duó tud-e valami mást is alkotni, mint amit eddigi négy, többnyire zseniális lemezükön. A ’This Mortal Coil’ reflexválasza, hogy nyilván nem – de ez inkább annak tudható be, hogy a Redemption is abba a progresszív (power) metal kategóriába betonozta magát, mint például a Dream Theater, amely inkább márkanév, mint kísérleti műhely. Ha nem lenne elég a (minimális) korrekciókra vágyóknak, hogy a Redemption már lassan egy évtizede ugyanazokat a húrokat pengeti, akkor még hozzácsaphatjuk azt is, hogy a zenekar az adler-i melodráma ellenére szinte kényszeresen olyan sűrűre szövi a zenéjét, hogy abban zeneakadémiai diploma nélkül csak féltucat hallgatás után lehet kiigazodni. Amolyan „folyammetal” ez: elindul az első számnál, aztán egy órán keresztül hullámzik, Alder se annyira ismétlődő dallamvariációkra épít, csak annyi refrént pakol egy számba, amennyit muszáj, Nick van Dyk pedig bizonyára inkább halálra szólózná magát, mintsem egy kiszámítható dallamformulára épülő számot komponáljon.

A Redemption paradoxonja, hogy pont ezért zseniális, és pont ezért övezi egyre csekélyebb (kritikai) lelkesedés az albumaikat. Az etalon egyértelműen a ’The Fullness of Time’, ahol először csiszolták tökéletesre a formulát, majd a ’The Origins of Ruin’-on rápakolták egy adag progresszivitást, csak a biztonság kedvéért – a ’Snowfall On Judgment Day’ számomra már inkább kissé ihlethiányos, kissé önismétlő albumnak tűnt, ami esetében csak olcsó vigasz volt, hogy még így is kiemelkedett az átlagmezőnyből. (Ami talán a legfájóbb, hogy máig nem tudtak egy tisztességesen megszólaló lemezt tető alá hozni: nem elég, hogy a zene komplex és sűrű, de Dyk magát és Versailles kollégáját tolja maximálisan előtérbe – a többit pedig bogarászhatja ki huszadik hallgatás után az ájtatos rajongó.)

A ’This Mortal Coil’ azonban reménykedésre ad okot, már akinek szüksége van a változás reményére. Kezdésnek már az sem rossz, hogy Alder közérthetőbb, fogósabb dallamokat duruzsolt a lemezre: a No Tickets to the Funeral, a Blink of An Eye vagy a Let It Rain refrénje kapásból beleégeti magát a háttérmemóriákba. Habár Nick van DykBernie Versailles-szal karöltve – ugyanolyan önfeledt örömmel szaggat, riffel és teker, mint a korábbi lemezeken, tett némi engedményt is az egyszerűsödés irányába, a szerzemények – főleg az első félidőben – letisztultabbak, követhetőbbek, mint amilyenek a ’The Fullness of Time’ esetében voltak. Számszerű bizonyíték is akad, hiszen mindegyik játékidejéből lefaragtak egy-egy percet mondjuk a két évvel korábbi formulához képest. Sajnos ezt az – esetünkben részemről pozitív – fejleményt rögtön ellensúlyozzák is, hogy folytatnak egy másik tradíciót, és a ’Fullness of Time’ óta folyamatosan növelik az egy lemezre jutó dalok számát, így hiába nyesnek le a dalhosszból, ha végeredményben a ’This Mortal Coil’ a leghosszabb Redemption-album lesz a maga 72 percével.

Ettől függetlenül, a ’This Mortal Coil’ – amellett, hogy ismét pofásan és prímán hasznosítja újra az okos receptet – felvillantja, hogy milyen is lehetne a Redemption jövője. Követhetné akár a Symphony X útját is, hiszen a ’The Origins of Ruin’ The Death of Faith and Reason c. opusára hajazó Noonday Devil a lemez egyik legerősebb eresztése a maga tökön szúró, betonkemény riffelésével. Végre a basszusgitár is ízesen ropog, és nem nyomja el azt van Dyk (amúgy a totálisan gitárorientált hangzáson is korrigáltak némileg az új albumon), Alder pedig szerencsére még akkor sem tudja kikerülni, hogy érzelmes legyen, ha éppen agresszívkodik.  Másrészt a lemez második félidejében, ahol alapvetően tradicionálisabb Redemption-dalok sorjáznak, az amerikai zenészek a korábbiaknál sokkal nagyobb figyelmet fordították a harmóniák, a vokálok és a dallamívek kidolgozására, elég csak fejest ugrani a Perfect c. dal rétegzett melódiáiba. Nem csak a gitárriffeket, hanem a vokálokat is gazdagon szövik, mint pl. a Begin Again felütésében. A következő – gondolom két év múlva érkező – albumon remélem már nem csak csírájukban, jelzésértékűen lesznek jelen ezek a tendenciák, hanem egy ellentmondásosabb, szélsőségesebb lemezt raknak le az asztalra. Még akkor is, ha az nem lesz tökéletes – hiába, könnyű beleunni egy idő után a tökéletes Redemption-albumokba.

Pontszám: 8

Legutóbbi hozzászólások