Dream Theater: A Dramatic Turn Of Events

írta Hard Rock Magazin | 2011.09.13.

Megjelenés: 2011

Kiadó: Roadrunner Records

Weblap: http://www.dreamtheater.net

Stílus: progresszí­v metal

Származás: USA

 

Zenészek
James LaBrie - ének John Petrucci - gitár, vokál John Myung - basszusgitár Jordan Rudess - billentyűs hangszerek Mike Mangini - dob, ütős hangszerek
Dalcímek
1. On The Backs of Angels - 8:45 2. Build Me Up, Break Me Down - 6:59 3. Lost Not Forgotten - 10:11 4. This Is The Life - 6:57 5. Bridges In The Sky - 11:03 6. Outcry - 11:24 7. Far From Heaven - 3:56 8. Breaking All Illusions - 12:25 9. Beneath The Surface - 5:26
Értékelés

Az album végighallgatása után az első gondolatom az volt, hogy milyen jó dolog végre újra a progresszív ROCK/metal szcénában üdvözölni a Dream Theatert. Aztán jöttek az egyéb benyomások, amiknek köszönhetően végül is felemás lett a véleményem a lemezről… Az album rendkívül eklektikus. Az egyik első kedvencem, a Build Me Up, Break Me Down például egyszerre elevenítette fel a ’Falling Into Infinity’-t és a Kevin Moore-os ősidőket, de picit mintha LaBrie szólólemezeinek hangulata is befigyelne. Az őt követő Lost Not Forgotten masszív ’Scenes From a Memory’ utánérzés, a Far From Heaven kicsit olyan, mintha egy Rudess instrumentális szólódalra lenne rárakva LaBrie éneke. Ezek a múltat megidéző pillanatok nagyon tetszenek.

Másfelől viszont a romantikusnak szánt darabokkal a zenekar nagyon csúnyán leszerepelt – nyomokban sem tudnak olyan nagyszerűek lenni, mint az Another Day, a Goodnight Kiss, a Solitary Shell, vagy a ’Metropolis pt. 2’ lassúi. Sokkal inkább rutinból letudott dolgok ezek, mintsem őszinte, zseniális agyszülemények.

Újabb súlyos gond, hogy igenis érzékelhető Portnoy hiánya. A dobjáték már első hallásra is sokkal jellegtelenebb és üresebb, ha úgy tetszik, „programozottabb”, mint mondjuk a két évvel ezelőtti lemeznél. Ez már csak azért is okozott csalódást a számomra, mert az elmúlt egy évben végig úgy éreztem, hogy jót fog tenni a zenekarnak a vérfrissítés – és ebben végül csak félig lett igazam.

Az utolsó, de talán legfájdalmasabb momentum a számomra az, hogy bár Rudess és LaBrie most van talán a legaktívabban jelen a zenekar kreatív részében, szerintem nem tudnak annyi fantáziát belevinni az egészbe, hogy ne egy rutinból megcsinált, az utóbbi években megszokottnál kicsit könnyedebb hangvételű végeredmény szülessen. Arról már nem is beszélve, hogy a 2009-es The Count Of Tuscany nálam már önmagában felért egy újabb Metropolis albummal, ezt a vonalat pedig teljesen elhagyták az új lemezen…(TShaw – 6.5 pont)


A Dream Theater igazi zsenialitását és sikereit, véleményem szerint azzal lehet magyarázni, hogy egészen egyedi módon voltak képesek a virtuóz, technikás, komplex, progresszív – ám ízig-vérig – metal zenét közérthetően a nagyvilág elé tárni. Az ’Images and Words’, vagy az ’Awake’ szinte minden munkatársunk Top 25-ös listáján szerepel, igazi progmetal slágerek gyűjtőházaként.

Az ’A Dramatic Turn Of Events’ véleményem szerint a banda történetének egyik leglassabban emészthető, legtöbb odafigyelést, és elmélyülést igénylő lemeze. Itt nincsenek „slágerek”, és talán a dallamok, melódiák sem mindig olyan fogósak, mint 10-15 éve, de ennek ellenére még így is borzasztó tetszetős. Persze, én mindent imádok tőlük, igazi rajongóként pedig ezúttal is teljesen elvarázsoltak, magukkal ragadtak. Egy tucat hallgatás után épp az On The Back/Bridges/Outcry trió a favorit, a refrének, a melódiák óriási telitalálatok. No meg ott van még a záró Beneath The Surface, mely 8 számnyi komplexitás, összetettség, virtuóz bravúroskodás, és súlyosság után 5 és fél percben, lágyan megmutatja, hogy mi is az ÉRZELEM szó definíciója. Nem egy alaplemez, de bitang jó korong, méltó a csapat patinás nevéhez. (MMarton88 – 8.5 pont)


Azt nyilatkozták, hosszú ideje ez volt a legnyugisabb, leginkább stresszmentes lemezfelvételük. Nos, talán kissé túlzásba is vitték a relaxációt, mert úgy tűnik, hajcsár hiányában a fiatalos lendületnek, kreativitásnak írmagja sem maradt – egy kifejezetten kiszámítható, bevált sablonokkal operáló lemez született. Azaz, címével ellentétben szó sincs itten semmiféle dramatikus változásról, hacsak a visszatérést a korai albumok szellősebb hangzásához és dalközpontúbb szerzői metódusához nem tekintjük annak. Mégis…, mégis az utóbbi 10 év legszerethetőbb Dream albuma született meg ezúttal.

Ezt akartátok? Ezt kaptátok! Sírtatok a lehangolt, modern riffelés miatt, nem kell ide hörgés – mondtátok. Nem vagyunk rá kíváncsiak, melyik éppen Mikey kedvenc modern-rock zenekara! – skandálta a rajongótábor. Akkor most örvendezzetek (és sokasodjatok), mert visszatért az ‘Images…’ és a ‘Change…’ ismerős világa. Jóval kiegyensúlyozottabb lemez lett ez, mint mondjuk az előző, ahol egyik szám túl komplexnek, súlyosnak bizonyult, amit rögtön követett egy nyáltenger - itt sokkal inkább egyensúlyban, egységben vannak a dallamok és a tekerés. Előbbiek sajnos elég laposak, erre még rá kell majd gyúrni a következő korongon, de a hangszeres részek továbbra is állkeresősek, főleg Petrucci homorít nagyokat. Az irány azonban biztató, legalább is azok számára, akik húsz évvel ezelőtt ismerték/szerették meg őket. Én ilyen vagyok. (Kotta – 8 pont)


Lehet, hogy az én füleimmel van a baj, de a dobos-váltással semmiféle változást nem hallok az általam nagyon nagyra becsült New York-i csapat zenéjében. Ezzel a lemezzel, is gyarapodott azon albumaik száma, melyeket nehéz megkülönböztetni egymástól. Noha egyes esetekben hallom az 'Images And Words', az 'Awake', vagy az általam annyira szeretett 'Metropolis' világát, - ez múltba való visszanyúlás tetten érhető a 'Black Cloud & Silver Linings'-on is - számomra a Dream Theater sajnos tíz éve ugyanabban a pocsolyában dagonyázik. (Elnézést kér: Bigfoot – 6 pont)


Ha engem kérdezel, szerintem Mike Portnoy ötletét (miszerint „pihenjünk egy kicsit, hogy feltöltődjünk”) már jóval a ’Black Clouds…’ korong előtt megléphette volna a Dream Theater, mondom ezt úgy, hogy éppen a 2009-es lemezt erősebbnek vélem, mint két-három elődjét, azt a szinte fölényes zeneiséget és mágiát azonban, amely az ’Images And Words’ / ’Awake’ überpáros és nagyrészt a ’Metropolis 2: Scenes From A Memory’ sajátja, későbbi munkájukban már kevésbé érzem, csupán egyes dalokban. Az immáron egy esztendeje tartó dobos-kérdés generálta szappanopera viszont teljesen hidegen hagy, tudniillik lehet otthon a sörfoltos tévénézős fotelből fejtegetni a dolgokat, a pontot így is, úgy is a zenekar teszi fel majd az i-re; engem tehát elsősorban a produktum minősége érdekel, minden más csak járulékos marketing-resztli, amivel nincs is különösebb baj, ezt diktálja a piac manapság. Hogy ezúttal a füst nagyobb-e, mint a láng, arra választ adhat a friss album, az „Egy drámai fordulat”…

Rég lejárt lemez, hogy vajon Kevin Moore ’94-es távozásakor magával vitte-e a kreativitást is a Dream Theaterből, ám mégis minden aktuális kiadványuknál megjelenik fölöttem a képregénybuborék, benne a kis kérdőjellel: magam a ’Scenes…’-t tartom az utolsó közel tökéletes alkotásuknak, az azóta napvilágot látott anyagokkal mintha ugyanazokat a köröket futnák meg, olykor ki-kikacsintgatva (lásd: Tool-szerű elemek, Metallica-hangzás, U2- meg Muse-utánérzés stb.), de véleményem szerint kis túlzással a ’Metropolis 2.’ utáni albumok klasszikussá érett számaiból csupán egy izmos dupla CD-re valót lehetne összeállítani. Elsősorban James LaBrie énekdallamai szürkültek el, másodsorban a zenei témák váltak kissé sablonossá, harmadrészt pedig Jordan Rudess szintijátéka is ludas, hiszen lehet bármekkora professzor, elődje, Kevin Moore bizony izgalmasabb, ízesebb és markánsabb stílussal bírt. Jó, fogalmazunk úgy, hogy hozzám közelebb áll Kevin világa.

Ezzel meg is érkeztünk a tárgyalt opuszhoz, az ’A Dramatic Turn Of Events’ -hez, ugyanis a fenti eszmefuttatás jóformán erre a műre is érvényes. Mert például hiába pazar a lemeznyitó On The Backs Of Angels elejének fokozatos kibontása, ha a sápadt refrén egy középszerű számmá degradálja a jobb sorsa érdemes darabot. Nem úgy a Dream Theater-mércével nyúlfarknyinak számító (7 perc) Build Me Up, Break Me Down, amely újszerű megközelítésével, sajátos hangulatával végre egy másik arcát is megmutatja a bandának, s ezzel a korong egyik legizgalmasabb dalává lép elő. Azt gondolom, az efféle elrugaszkodottabb ötletekből kellene több! Ez alkalommal valóban kevesebb a metal, a röfögő gitárriff, inkább a klasszikus progresszív rock-hatások dominálnak, így a ’Dramatic…’ legfőképp az ’Octavarium’-ra hajaz, noha annál egységesebbnek és maradandóbbnak érzem. A lassabb folyású, lírai vonalat erősíti a This Is The Life, a Far From Heaven és a Beneath The Surface, de egy-egy kiugró pillanattól eltekintve bizony igencsak szürkécske szerzeményekről beszélünk, és ebben elsősorban LaBrie a hunyó, legtöbbször ugyanis színtelen-szagtalan, álmosító énektémákkal operál. Nem csoda, ha a közvélemény őt tartja az „leggyengébb láncszemnek”, jóllehet tehetségét elvitatni dőreség volna. Természetesen vannak kiemelkedő számok is: engem a fent említett Build Me Up… mellett az óriási dallamokkal megpakolt, sejtelmes Bridges In The Sky, a jobbnál-jobb témáktól duzzadó, szimfonikus Outcry és a ’Scenes…’-érát megidéző, komplex Breaking All Illusions győzött meg, mondhatni maradéktalanul.

„Drámai fordulat” nem állt be tehát, a banda kicsit biztonsági játékot játszik azzal, hogy a korábban bevált receptet variálja minden egyes alkalommal, a meglepetés azonban nem vág tarkón, az emlékezetes, karakteres epizódok száma pedig ezúttal is elenyésző. Mindettől függetlenül újra egy élvezetes és szerethető, ám némileg rutinszagú művet kaptunk a Dream Theatertől, kérdés, évek múlva is késztetést érzünk-e arra, hogy előkapjuk az albumot? (Mike – 8 pont)


Kétségkívül egy nehezen értelmezhető, és időt igénylő lemez lett az 'A Dramatic Turn Of Events'. Nehéz igazi verdiktet mondani rá, mert nincs olyan sok ideje a lejátszómban. Én azt mondom, hogy erős anyagot kaptunk, aminek a dobos-csere még jót is tett: Mangini ugye nem vett részt a lemez dalainak megkomponálásában, ami azért érdekes, mert most tényleg látni, hogy mire megy a Portnoy nélküli „maradék”. Szerintem az eredmény abszolút pozitív. 7.5 pontot nyomnék rá. 8 lenne alapból, mert a Lost Not Forgotten, az Outcryés a Breaking All Illusions már első hallgatásra is mesterművek, de jár fél pötty levonás is, mert a végére beleuntam a lassabb témákba. (Adamwarlock - 7.5 pont)


Túl nagy súly van ezen a lemezen. Túl sok a figyelem, a kritikus szem – lefogadom, ha nem Portnoy kilépése után készül ez a lemez, hanem vele (túl sok különbség szerintem nem lenne), akkor sokkal jobban szerepelne a mustrán. Merthogy ez egy jó lemez, lényegesen jobb, mint a ’Black Clouds & Silver Linings’. De ahogy az is csak az Arénában villantotta meg magát teljes fényében, úgy az ’A Dramatic Turn of Events’-et is le kell majd tesztelni élőben. Idővel érő album, egyre több hallgatással egyre többet mutat meg magából. Ám nagy előnye, hogy már az első hallgatásoknál is fülbe mászik: az első felvonásban – a This Is The Life líraibb hangvételű, magasztos hangulatú dala szeli ketté a lemezt – direktebb, könnyen jegyezhető, sőt: kifejezetten ütős dalok sorakoznak. A ’Train of Thoughts’ szellemisége furakodik be az olyan számokba, mint a Lost Not Forgotten vagy a Build Me Up, Break Me Down. Különösen az előbbi telitalálat, tízpontos DT-dal, a felvezető gitártéma szinte delejez, a kőkemény riffelés nagyon el van találva, és megvan az egyensúly az emészthető, íves dallamok és a technikai bravúrbemutató között. A második fél – az Outcry-tól kezdve – már gyakrabban szabadságolja LaBrie-t, éppen ezért csak négy-öt hallgatás után tudja kibontani magát, de megéri kivárni, mert korántsem egymás hegyére-hátára dobált szólóorgiáról van szó. Különösen a Breaking All Illusions megkapó: miután átszőtték a ’Metropolis’ emelkedettségével, olyan sodró lendületű, pulzáló, mégis komplex instrumentális alapozás kezdődik, ami végig követhető, közérthető örömzene. Egyedül a Far From Heavent tudnám hanyagolni, ha már mindenképpen kell egy giccs felé hajladozó ballada minden lemezükre, akkor még a Wither is köröket ver erre…

Ezt a lemezt elsősorban John Petrucci adja el, Rudess talán néha túlzásokba esik pátosz terén, Myung végre jobban kivehető, LaBrie pedig LaBrie... Manginiről pedig rosszat nem lehet mondani, remek dobos, de lesz ez még jobb is részéről. A kortárs áthallásokkal tűzdelt, egy-két kivételtől eltekintve okos dalszövegek nálam plusz pontot jelentenek. Remélem, hogy a későbbiekben a Lost Not Forgottenvonalát viszik tovább, azaz valamiféle egyensúlyt tartanak a direktebb riffelés és a témahalmozás között, még ha – önmagukhoz képest – zeneileg nem is csempésznek bele újdonságokat a dalokba. Lehet, hogy a Dream Theater már csak ismétli önmagát, viszont azt piszkosul jól csinálja. (Tomka – 8 pont)


Kemény dió véleményt mondani erről a lemezről, pontosan ugyanúgy, ahogy nehéz feladat elemezni az ezredforduló utáni Dream lemezeket. A maga nemében mindegyik tökéletes alkotás, a progresszív rock/metal kimagasló pillanatai, mely alól az ’A Dramatic Turn of Events’ sem kivétel. Komplex, változatos és hosszú darabok, elképesztő összhang, hihetetlen technikai tudás, profizmus – ahogy megszoktuk. És talán ez lehet a kulcsszó, a megszokás, megkaptuk amit vártunk, nem rosszabbat, nem jobbat, szinte ugyanazt, csak picit másképp. A Dream Theater már az első lemezeivel is olyan magasra tette lécet, hogy azt lehetetlen átugorni, nem hogy másoknak, de még nekik is. Ha ez az anyag pl. ’Awake’ címmel jelent volna meg másfél évtizeddel ezelőtt, hanyatt dobta volna magát tőle a rocktársadalom, így viszont „csak” egy teljesen jó Dream Theater lemez lett 2011-ben. Az igazat megvallva, én hibát nem találtam benne, többszöri meghallgatás után is élvezem, tetszik amit csinálnak, de hogy leveszem-e majd a polcról október derekán is, hát nem tudom. (Nagybandi - 7 pont)

Pontszám: 7.5