Yes: Fly From Here

írta nagybandi | 2011.09.07.

Megjelenés: 2011

Kiadó: Frontiers

Weblap: www.yesworld.com

Stílus: Progresszí­v rock

Származás: Anglia

Dalcímek

Értékelés

Kicsit elfogult vagyok és voltam mindig is a Yes irányában. A ’70-es évek meghatározó progrock zenekaráról beszélünk, mely a mai napig hihetetlen hatást gyakorol a műfajra, lemezeikkel megkerülhetetlen érdemeket szereztek kortársaik, az ELP, a Genesis, a King Crimson és nem utolsósorban a Pink Floyd mellett. Majdnem minden albumukat szívesen meghallgatom, voltak remek korszakaik, voltak kisiklásaik (’80-as évek), de alapjában véve a progresszív rockzene koronázott királyai maradnak, amíg világ a világ.

Ami mellett viszont most nem mehetünk el szó nélkül, az az a tény, hogy a több, mint négy évtizedes pályafutást maga mögött tudó zenekar tagsága 2011-re, a ’Fly From Here’ megjelenésére elég komolyan megváltozott. Nem találjuk a gárdában Jon Anderson és Rick Wakeman nevét, akik nélkül el sem tudjuk (tudtuk) képzelni a Yest, bár már volt erre példa a ’80-as évek legelején. A két oszlopos tag helyét egy kanadai Yes tribute, a Close to the Edge énekese Benoit David, valamint a régi ismerősként ismét beköszönő Geoff Downes billentyűs vette át, a lemez producere pedig nem más, mint egy ugyancsak régi arc, Trevor Horn. És itt ismét meg kell állnunk egy szóra, ugyanis nem suhanhatunk el amellett, hogy párhuzamot ne vonjunk az új, ill. az 1980-ban napvilágot látott ’Drama’ című alkotás között. A tagság szinte ugyanaz, mindössze Trevor Horn volt akkor az énekes, aki most, mint említettem, producerként dolgozott az új lemezen. A ’Drama’-val kezdődött a Yes kommerszebb korszaka, bár az még nem volt igazán annak tekinthető, de utána már egyértelmű volt a váltás. Emiatt viszont volt bennem egy megérzés, hogy nem kapjuk meg a ’Magnification’ folytatását, sőt tartottam a ’90125’ szellemétől is, de mint utólag kiderült, szerencsére nem ilyen „drama”-i a helyzet, bár nem is annyira fényes.

Egy vérbeli Yes nyitánnyal, pontosabban az Overture taktusaival kezdenek az öregfiúk, melyet valóban öröm hallgatni, felvezetésnek tényleg kiváló, abszolút felcsigázza a kedélyeket. Mosolyra is húzódik a szám, no, végre, érdemes volt várni 10 évet a számomra nagyon kedves ’Magnification’ után. Csendesen átrepülünk az öttételes, 22 perces címadó Fly From Here első részébe, mely másfél percen keresztül elvarázsol csodaszép dallamaival, Benoit remek énekével, de... aztán beindul az, aminek szerintem nem kéne beindulnia. Jönnek a ’80-as évek slágeres Yesének ritmusai, és sajnos ez ki is tart a tétel végéig. A második rész, a Sad Night at the Airfield címre keresztelt szerzemény feledteti a kisiklást, remek egy darab majd’ 7 percen keresztül, de aztán a Madman at the Screensszel visszatérünk egy valamivel kommerszebb irányba amolyan ’Drama’ korabeli hangulathoz, amivel persze még nem is lenne semmi baj, de túl hosszú és érdektelen a dal ahhoz, hogy azt mondhassuk, tök jó. Csak ismétlések, sehol egy jobb szóló, sehol egy érdekesebb betétrész, kár ezt húzni több, mint öt percig, pedig ilyen kaliberű zenészeknek tudom, hogy a kisujjukban van az effajta dal izgalmasabbá tétele, bár ki tudja mi volt a cél. A Bumpy Ride című kicsit több, mint kétperces játékos ritmusú (vagy idétlen?) szösszenettel átvezetve zárásként ismét megkapjuk a bevezetőt, gyakorlatilag ugyanúgy. Hááát, eltelt 22 perc, melynek 12 perce gyakorlatilag felejthető. Felejthető, mert egy Yes nevű zenekar lemezét hallgatjuk. És sajnos ugyanígy vagyok a következő, Chris Squire által énekelt The Man You Always Wanted Me To Be című dallal is, itt ismét azt kell hogy mondjam, túl hosszúra sikeredett. Félreértés ne essék, nem a percekkel van bajom, a Yesre mindig is jellemzőek voltak a hosszabb lélegzetű darabok, de ha nincs semmi kimagasló ötlet, izgalom, szóló, akkor nagyon is hosszúak tudnak lenni azok a bizonyos percek. A Life On A Film Set már hoz valamit a régi Yesből, nem is rossz, sőt mindenképp erősíti az albumot, de sajnos túl kevés ahhoz, hogy felpörgesse azt. A megint csak leülős Hour Of Need után végre valami valóban ötletes és szép szerzemény, Steve Howe csodálatos akusztikus instrumentális balladája, a Solitaire viszi át a hallgatót a fináléba (Into The Storm), de sajnos itt sem a nagy Yes jut eszembe, hanem a ’90125’ című album popos világa, bár a dal utolsó két percében gitáros barátunk azért megajándékoz minket egy jellegzetes szólóval, olyannal, amit csak ő tud és tudott annak idején az aranykorban.

Pontszám: 5