Edguy: Age Of The Joker (Egy lemez két arca)

írta Hard Rock Magazin | 2011.08.26.

Megjelenés: 2011

Kiadó: Nuclear Blast

Weblap: http://www.edguy.net

Stílus: hard rock, heavy metal, melodic rock, europower

Származás: Németország

 

Zenészek
Tobias Sammet - Vocals, Bass, Keys Tobias 'Eggi' Exxel - Bass Guitar Jens Ludwig - Lead Guitar Dirk Sauer - Rhythm Guitar Felix Bohnke - Drums
Dalcímek
Robin Hood Nobody's Hero Rock Of Cashel Pandora's Box Breathe Two Out Of Seven Faces In The Darkness The Arcane Guild Fire On The Downline Behind The Gates To Midnight World Every Night Without You
Értékelés

Éliás Tóbiás egy öntelt, nagyképű idióta. Azaz isten is rocksztárnak teremtette. Az, hogy énekes létére koránt sincs kiemelkedő hangja, cseppet sem zavarja abban, hogy fesztelenül tetszelegjen a europower-keresztapa szerepkörében, és a zavar legkisebb jele nélkül játssza a stand-up komédiással keresztezett hímdívát az Edguy koncerteken. Persze van mire vernie magát, mert dalszerzőként, producerként letett egy s mást a kontinentális metal asztalára, ha nem is elsősorban saját zenekarával (mert azt objektíven mérve összességében egy átlagos juropóver bandának kell minősítenünk), de azt igazságtalan lenne eltagadni tőle, hogy az Avantasia projekt kapcsán mégiscsak felvéste a nevét a heavy metal nagy fekete tablójára, ráadásul vastagon, letörölhetetlen alkoholos filccel.

 

Mint minden sikeres előadónak, neki is vannak rajongói és ellendrukkerei egyaránt. Utóbbiak leginkább az időnként erőtlen énekteljesítményt, az infantilizmust (lásd kábé bármelyik videójukat – ezek kapcsán valóban megfogalmazódik az ember fiában a kérdés, hogy Tóbiás vajon milyen trauma hatására állt meg a szellemi fejlődésben 12 éves korában) szokták felhozni, vagy azt, hogy az első két 'Metal Opera' és az első öt Edguy korongon teljesen „kiírta” magát és 2002 óta csak hálni jár belé a kreativitás. Van is némi igazság ezekben, mert nagyjából hetven, a ‘Tinnitus Sanctus’-szal, vagy a ‘The Wicked Trilogy’-val azonos szintű (sőt, akár jobb) albumot tudna bármely hithű szimfo-speed metal fan elsorolni álmából megébresztve, úgy első szuszra, az elmúlt néhány év terméséből, de könyörgöm, akkor se kérjük már számon a komolyságot egy olyan műfajtól, amely tökfejeknek szánt happy-metalként indult már megszületése idején is. Úgyhogy én amondó vagyok, mégiscsak érdemes általában belekóstolni Éliás aktuális dödölléjébe, persze nem elfelejtve, hogy ez végső soron mégiscsak dödölle, akárhogy is ízesítjük, fűszerezzük, sosem lesz belőle a francia konyha műremeke.

Jelentem Sammet továbbra is tréfás kedvében van, mert az ‘Age Of The Joker’ gyakorlataliag egy magasba emelt kinyújtott középső ujj azoknak címezve, akik a ’90-es évek Edguy/Avantasia lemezeit szeretnék hallani újra és újra – bár gyanítom, Tobias is tudja, hogy a rockerek humorérzéke elmegy vadászni mikor a kedvenc zenekaraikról van szó. Példának okádék az ötödik számig kell várni az első tempós szerzeményre, de ez is inkább diszkóritmusban pörög, mintsem légkalapácsként zakatolva, még én is felkaptam a fejem, hogy nem keveredett-e véletlenül egy Amaranthe dal a számlistába. De már a kezdés is olyan, mintha a Uriah Heep jammelne az Iron Maidennel, majd mindjárt jön egy track, ami az új Saxonról is lemaradhatott volna, a Rock Of Cashel alatt pedig Gary Moore és Phil Lynott szelleme lebeg a kedves hallgató feje felett. Befigyel még a ‘Blaze Of Glory’ korabeli Bon Jovi, ahogy a csúcson lévő Aerosmith-szel találkozik, és sokszor kísért a Dokken/Scorpions tökös-dallamos stadionrockja is. Azaz van itt szinte minden (pop-rock, tradicionális heavy metal, hard rock, melodic rock), mint a búcsúban, csak éppen jófajta, hagyományos powert, azt nemigen találni, kivéve talán az epikus-musicales Behind The Gates…-et, ami egyébként a lemez csúcspontja. Érdemes odafigyelni a kicsit sem burkolt üzenetre (Two Out Of Seven): éppen a Roxette (!) keménységű és dallamvezetésű számban hívja fel Toby mindazok figyelmét, akiknek valami nem tetszik, hogy orális szexben részesíthetik…

 

A „foci az a játék, amit 22-en játszanak és a végén mindig a németek győznek” analógiájára egyik jó barátom már 10 éve megfogalmazta az Edguy-metal lényegét: „az a muzsika, amikor négy zenész játszik valamit, aztán úgyis jön egy bombasztikus, ragadós refrén, ami mindent visz”. Ez jelen esetben kiemelten igaz: minden szám teljesen más karakterű, és elkalandoznak ugyan a különböző stílusokba, mégis mindegyik nagyon jellegzetes és élvezetes marad. Hogy a muzsikus szekciót is dicsérjem: a hathúrosok – bár nem Steve Vai szintű tehetségekről van szó nyilván – nagyon aprólékosan kidolgozták a futamaikat, így kifejezetten élvezhető a gitármunka, a számok alá pakolt billentyűsök pedig felváltva hol a ’70-es évek Hammond, hol a ’80-as évek tánczenéjének a hangszíneit idézik. Összességében ez egy igen erős és változatos Edguy korong, melyen gyenge nóta szinte nincs is és amelyre ezért már első hallgatáskor is könnyű rákattanni. Még hogy nem lehet a dödölléből királyi fogást feltálalni? Úgy látszik, lehet, csak nem főételként, hanem köretként kell felszolgálni!

 

Verdikt: Rossz hírem van azok számára, akik az Edguy fokozatos „nyálasodását” már eddig is összehúzott szemmel figyelték. Tobias Sammet elkészítette az év egyik legfrankóbb kemény rock albumát, amely nekik elvből mégsem fog tetszeni. Hogy szinte mindent hallottunk már róla korábban? Ugyan már, nem pont ezt, és nem pont így. Meg amúgy is, nálam ez inkább pozitívum jelen esetben. Úgyhogy egy combos nyolcasra értékelem, bizony!


 

Az egyszeri zenerajongó bizony nem könnyen emészti meg kedvencének pálfordulását. A művész ilyenkor azzal érvel, hogy elsősorban magának alkot, ily módon a tömegigényt nem veszi figyelembe, a rajongó pedig megcsalatva érzi magát, hiszen nem azt kapja, amit korábban megszokott és megszeretett, noha emellett a zenész folytonos megújhodását is igényli, mi több, elvárja, és csak igen ritka esetekben ragaszkodik a jól bevált formulákhoz. Nem könnyű tehát a zenészember dolga: voltaképp ő is egy rajongó, aki ugyanúgy tekint a saját bálványaira, ahogy rá az övéi, az önös érdekeket (önmegvalósítás) azonban nehéz összehangolni a piaci elvárásokkal (lemezkiadó), illetve a rajongói igényekkel, ráadásul úgy, hogy egyik szegmensen se essék csorba.

 

Épp a minap olvastam egy hírmorzsát, amelyben az Edguy főkolomposa, Tobias Sammet nyilatkozott az új lemez kapcsán: elmondta, hogy tisztában van vele, nem mindenki fogja a keblére ölelni az új dalokat, de nem számít, a fanyalgók nyugodtan kinyalhatják a seggét. Azt határozottan állíthatom, hogy a ’Joker’ nem nekem készült, de kösz, Tobi, kaszvány hátsód kifényesítésétől azonban tartózkodnék. Pedig valamikor én is az Edguy-rajongótábort erősítettem… A ’Vain Glory Opera’ volt a belépő 1998-ban, viszont az igazi szerelem a ’Theater Of Salvation’ remekműhez köthető, azt a mai napig etalonnak tartom a műfajban, még az egyértelmű áthallások ellenére is. A ’Mandrake’-et sem volt nehéz megszeretni, kiváló alkotás, ellenben a ’Hellfire Club’-nál kicsit esett a színvonal, az azt követő anyagokért pedig már sehogyan sem tudtam lelkesedni, és akkor még finoman fogalmaztam. Nem én változtam meg, hanem a zenekar, ami önmagában nem lenne gond, de a ’Rocket Ride’-dal megkezdett aréna-rockos, puhapöcsű csapásirány számomra már teljesen idegen volt.

 

Az egy dolog, hogy a zenei vonal jó ideje eltolódott az európai melodikus speed metaltól az amerikaias pomádé-rock felé (merthogy ezt is lehet mesterien űzni, elég, ha csak az Aerosmith-t említem meg), ám egyrészt a germán fiatalok valahogy nem érzik ezt a műfajt, nem tudnak karaktert szabni a daloknak, másrészt pedig Tobias hangja feltűnően sokat kopott az évek során ifjúkora ellenére, s ezen fogyatékosságot már a stúdióbeli trükkök sem fedik el, nem beszélve a koncertteljesítményéről, bár az más lapra tartozik. Sammet Avantasia projektjének utóbbi dupla lemezén is érződik a tanácstalanság, ötlettelen, egykaptafa-szerzemények kaptak ott helyet (noha a szekérderéknyi sztárénekes valamelyest javít az összképen), mégis két fokkal izgalmasabb, mint minden, amit az Edguy utolsó három soralbumán hallhatunk. Így aztán én nem is vártam semmit az ’Age Of The Joker’-től (már a borító jelezte, itt sem lesz „vissza-a-gyökerekhez”), és bizony majd’ minden egyes számnál hangosan anyáztam, nyüszítettem vagy a falat kapartam, annyira fájtak a fülembe fúródó hangjegyek; egyvégtében nem is voltam képes végighallgatni a bő egyórás anyagot.

 

 

Egyébként az nem baj, ha egy metal banda nem veszi magát túl komolyan, a Helloween kis túlzással ebből él a mai napig, de amikor átesnek a ló túloldalára, és a duhajkodásé lesz a főszerep, a hagyományos dalok pedig olyan sótlanok, mint egy klasszikus Szeszélyes évszakok-bohózat, no, akkor az egész hiteltelenné és ízléstelenné válik, egyszóval: giccsé. Az Edguy új korongja egy ordas tömény giccs, megemésztése felér fél kiló rózsaszín mignonnal. Nézzük csak: az albumindító Robin Hood esetében semmi nem indokolja, hogy nyolc perc fölé kússzon (dehogynem, a Maiden-nyúlás ott középen!), rémunalmas egy szám, ugye senki sem meri eposznak nevezni? A Nobody’s Hero-ban – meg szinte az egész lemezen – Sammet veszetten üvölt, de hangja, na, az már nincs neki, enervált meleg levegő csupán, amit hallunk, tönkre is vágja vele a dalt. A Rock Of Cashel a mélypont: érdektelenül üres verzék, herélt-nyálas énekparódiák, vérszegény popos refrénkórus, és mindent átjár a kommersz bohócattitűd bűze (talán csak a dínomdánomszerű szólórész értékelhető valamennyire). Tóbiás, barátom, ezek után nehogy a szájadra merd venni azt a szót, hogy „rock”!

 

Ám tovább is van, mondjam még? Mondom: a Breathe-be nem átallottak betenni egy idióta popdiszkós förmedvényt, a verzék itt is üresen tátognak, egyedül az aránylag jóféle refrénbe tudok belekapaszkodni, aztán kalap, kabát. Ha lehet, még ostobább a Two Out Of Seven, ráadásul kapott egy olyan roppant idegesítő vezérdallamot (szintetizátor az istenátka?), amelyről az újkori Edda elferdülések ugranak be, s mivel nem szeretném viszontlátni az ebédem, léptetem is a számot ízibe. Sammet a bűn gyenge énekteljesítményével teljesen hazavágja az amúgy sem valami izmos Faces In The Darkness-t, komolyan, miért nem hagy fel ezzel az egész bohóckodással, és megy el hivatásos virágkötőnek?! Persze a derék német legényeknek a Helgákat és Heidiket is maguk mellé kell állítani valahogy, így muszáj szó szerint szívszaggató balladával fárasztani a nagyérdeműt: a lemezzáró Every Night Without You bizony nem csak címében rettentő cikis, de maga a nótácska is olyan ZS-kategóriás, hogy ihaj, ezzel nemhogy csajozni nem lehet, mást se nagyon, inkább csak vallatni egy penész-lepte kamrában, azt azonban tényleg kurva hatásosan. („Igen, beismerem, én vagyok a Lájkolnám a lájkod eredeti szerzője, csak EZT kapcsoljátok már ki!”)

 

A valamelyest jobb megoldások közé tartozik a hangulatos Pandora’s Box (Bon Jovi-Aerosmith-rajongók, nesztek!), a Hammonddal felduzzasztott The Arcane Guild, mint a régmúlt speed metaljának egyedüli (!) képviselője afféle Don Quijote-szerepben, no, és a 9 perces Behind The Gates To Midnight World. Ez utóbbi magasan az album legizgalmasabb szerzeménye, vérbeli komplex Edguy-epika tempó- és témaváltásokkal fűszerezve, semmi „soft metálkodás”, csak vastagon röfögő riffek, kitűnő kórusrefrén és a többi; gyerekek, ha ilyen színvonalú lenne az összes szám, egy rossz szót nem szólnék! Ettől függetlenül az ’Age Of The Joker’ távolról sem a jolly joker, csupán egy valaha szebb napokat és lemezeket látott banda mélyrepülése, igénytelen giccsparádéja, ahogy tetszik. Nekem nem tetszik. Nagyon nem. „Éliás, Tobias, Edguy dödölle…”

 

Pontszám: 4

Pontszám: 0