Powerwolf: Blood of the Saints

írta garael | 2011.08.09.

Megjelenés: 2011

Kiadó: Metal Blade

Weblap: www.powerwolf.net

Stílus: heavy metal

Származás: Németország

 

Zenészek
Attila Dorn - ének Matthew Greywolf (Benjamin Buss) - gitár Charles Greywolf - basszusgitár Stéfane Funí¨bre (Stefan Gemballa) - dob Falk Maria Schlegel - orgona és billentyűk
Dalcímek
1. Agnus dei (Intro) 2. Sanctified with dynamite 3. We drink your blood 4. Murder at Midnight 5. All we need is blood 6. Dead boys don't cry 7. Son of a wolf 8. Night of the werewolves 9. Phantom of the funeral 10. Die, die, crucified 11. Ira Sancti (When the saints are going wild)
Értékelés

Járj utat a járatlanért el ne hagyj! Főleg, ha az egy jól kitaposott farkasösvény, amin éjszaka is bátran ügethetnek még a „powervolfus” bacilustól megfertőződött sápkóros vérvahurok is. Az Attila Dorn ridegfarkas vezette csapat nem is követte el azt a hibát, hogy a Running Wildos Rolf Kasparek vacsorára történő elfogyasztása után esetleg új préda után nézzen, mert valljuk be őszintén, azért a farkasüvöltés progresszióba öltve nem annyira félelmetes – viszont minden bizonnyal zsírosabb falat, mint az azonnal fülbe mászó meló – diák (egyes szám: meló-dia lsd. Powerwolf nyelvtani lexikon), aki(k) nem fekszi(k) meg a vágta előtti farkasgyomrot.

Az említett iskolásfiúk pedig minden bizonnyal a német metal vizekről bolyongtak Powerwolfék élőterébe, hiszen minden tulajdonságukban az olyan honfitársakat idézik, mint a vacsoraként végzett Rolf – még szerencse, hogy a falábat fogpiszkálónak is lehetett használni -, és a schlágeresebb időszakát élő Accept, annak ellenére, hogy egyes testrészeiben – főleg a talp alá való részébe - a hatásvadász Manowar és Sabaton himnuszokat húzogatják fel és alá. Meglepődtetek? Ugye, nem? Nem is kell: az új album tökéletes folytatása a legutóbbinak, annak minden pozitív örökségével, olyan paródia, aminek hatására King Diamond minden bizonnyal fordul egyet otthon a koporsóban – hiába, egy fő ceremóniamesterhez nem illik a humorérzék és a kacaj – sőt, talán én is elröhögném magam, ha tudnék csücsörítés közben nevetni: sajnos azonban engem is elkapott az inasokat a múlt század végén, az operett slágerek okozta füttybetegség, bár én talán annyiban szerencsésebb vagyok a valamikori munkáspalántáknál, hogy engem nem ver nyakon a mester, ha meló helyett diákat fütyülgetek.

Vannak olyan bandák, és énekesek, kiknek nem kell templomi kórus, vagy szimfonikus zenekar(t) helyettesítő szintiszőnyeg: önmagukban is képesek a teátralitás képzetét kelteni – nos, ez egy farkacsapattól minden bizonnyal nem elvárt erény. Ennek ellenére Attila, a farkas képes volt a csaholást maxima méretűvé varázsolni (hiába, a vériváson kívül tudnak ám ilyet is ezek a fránya ebek!), ráadásul biztos vagyok, hogy a legtöbb hallgató szívesen csatlakozik otthon a hallott kórushoz, csak úgy, amolyan együtténekelgetős formában, ezzel is erősítve a csapat- és kórusüvöltéses jelleget. Az okkultizmus – ami Powerwolféknál inkább „o.k.-kultizmus” – úgy érzem, már tényleg csupán jelzésértékűen van jelen, csak annyira, amennyire egy színpadra állított horrorparódia okkult tud lenni és jóllehet, a templomi orgonaszó, valamint a jelmezek egy más esetben adhatnának némi „dark” jelleget, Powerwolféknál a horror csupán egy eszköz az alapvető zenei stílus és a humor kibontásához.

A recept változatlansága minden bizonnyal fanyalgást is maga után vonhat, de ha a zárószám tételét most már harmadik lemezükön képesek új és új, ráadásul élvezhető formában előadni, azt mondom, bánja kánya, ezek a kanok olyat tudnak, mint a kópé suszterek, kik egy kaptafát képesek százszor is eladni.

Pontszám: 8