Neal Morse: Testimony 2
írta Kotta | 2011.08.05.
Megjelenés: 2011
Kiadó: InsideOut
Weblap: www.nealmorse.com
Stílus: progresszív rock
Származás: USA
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Halogatom egy ideje ezt az írást, már csak azért is, mert zeneileg nem egy könnyű falat. Már eleve a hossza feladja a leckét. Aztán volt egy olyan koncert, ugyebár, amit jó darabig nem fogok-fogunk elfelejteni. Az érem másik oldala viszont…, nos van az éremnek egy másik oldala is, és itt most nem a hitgyüli light fílingről van szó, mert az engem cseppet sem zavar, sőt, szerintem kifejezetten jól áll ennek a muzsikának, hogy szól valamiről és hogy személyes, hovatovább pozitív üzeneteket közvetít.
Nem kell azért nagy durranásra számítani, nem fogom most megmondani a tutit, a kontra félen mindösszesen egyetlen aprócska momentum szerepel, méghozzá az, hogy ezt, és így már hallottuk korábban. Tulajdonképpen ez az egyetlen tény választja el a ‘Testimony kettő’-t a klasszikus besorolástól, hogy tudni illik, Neal Morse egy zseni és tucatszámra képes gyakorlatilag hibátlan számokat, albumokat írni. Ráadásul olyan markáns, egyéni világa van, hogy bármiben vesz is részt, erősen rányomja arra a saját bélyegét. Kvázi már a Spock’s Beard is Neal zenekara volt, és a Transatlantic is leginkább morse-szerű, mintsem bármilyen másmilyen.
Legkevésbé sem szeretném lebecsülni a nealtelelenített szakállasokat, mert remekül megállják a helyüket, de számomra Morse bácsi szóló karrierje mégis csak annak a színtiszta demonstrálása, hogy ki is volt az értelmi szerző és első sorban felelős az ottani hangzásért. Magyarán, Neal muzsikája talán Spock’s Beard-ösebb, mint maga a Spock Beard. Ráadásul, mintha lenne egy kis rivalizálás is közöttük, legalább is gyanús, hogy ha az egyikük megírja az év lemezét, akkor a másik rákontráz, és ha emez lenyomja az egészet a koncertjein, akkor a másik is valami nagyon hasonlót kezd el csinálni. Mi viszont örvendezzünk az égben és dicsérjük az Urat, illetve az ő kifürkészhetetlen szándékát és megérthetetlen indokait, példának okáért azt, hogy miért is kell teljesen ugyanazt nyomni más néven, de kit érdekel mindez, ha lett így két piszok jó progresszív zenekarunk.
Szóval itt egy de facto prog. rock mestermű, annak minden kellékével, többek között úgy, mint heroikus dalszerkezetek, felemelő, csodálatos lírai részek és dinamikus, állkeresős hangszeres őrületek, amely csak azért nem fogja megrengetni a világot, mert a Pink Floyd, King Crimson, Yes, Genesis, Marillion, Kansas, stb. nyomdokain túl sok meglepetést ezekkel már nem lehet okozni. Spock szakállára esküszöm, ezt a káposztát egyszer még fel lehetett úgy melegíteni, hogy a hangzását modernizálva sikerült szinte újjáteremteni a műfajt, három évtizeddel annak aranykora után, de ha a ‘Beware Of Darkness’ és a ‘The Kindness Of Strangers’ a reveláció erejével hatott is, ez már nem fog. Viszont ettől még borzasztóan jó!
Neal Morse & Band, 2011. június 11.
Legutóbbi hozzászólások