Ghost: Opus Eponymous

írta garael | 2011.07.21.

Megjelenés: 2010

Kiadó: Metal Blade

Weblap: http://ghost-official.com/

Stílus: Rock

Származás: Svédország

 

Zenészek
Papa Emeritus - ének, gitárok
Dalcímek
01. Deus Culpa 02. Con Clavi Con Dio 03. Ritual 04. Elizabeth 05. Stand by Him 06. Satan Prayer 07. Death Knell 08. Prime Mover 09. Genesis
Értékelés

„Az Urunk, a Sátán üzenetét közvetítjük a tömegekhez, és ha levelet hoz a postás, az ő nevére sem vagytok kíváncsiak” – mondta a mostanában reneszánszát élő (bár hitbeli kérdésekben az említett korszak megjelölésnél csak a felvilágosodás és az ipari forradalom lehetne az irrelevánsabb) okkult rockzenében utazó, az arcokat elfedő maszkokban megjelenő banda, a Ghost énekese az egyik, a csapattal készült interjúban. Azt persze nem értem, ha a Gonosznak van annyi esze, hogy zenében küldözgeti az üzeneteit a bűnös lelkeknek, akkor miért ilyen, abszolút rétegműfajban teszi, hiszen valljuk meg őszintén, minden 100000 emberből jó, ha kettő hallgathatja az ilyesfajta muzsikát, abból is az egyik süket, és a politikai kabaré kimúlt viccteremtő attitűdjét próbálja pótolni a koponyás maszkban, papnak álcázott figurák botladozásának hahotás megtekintésével. (Ebből is látszik, hogy a kor üzleti alapon kreált trendkövető popzenéje az igazán ördögi, bár felkent főpapja, Lady Gaga munkásságába is hiba csúszott, mert én a másként gondolkodó hímnemű egyedeken kívül nem tudok elképzelni olyan férfit, aki szabadidejében hard Gaga fan lenne. Igaz, ebből meg arra lehet következtetni, hogy a Sátán hímnemű és hetero.)

Persze a hitben ne keressen senki logikát, még akkor sem, ha az a gonosz szabadságelvű életfelfogását kínálja fel – a politikai életben úgyis hallottam már a liberalizmust a Sátánnal kapcsolatban hozni – jóllehet itt is bicsaklik a józan ész, hiszen ki vehet komolyan egy olyan, a kötöttségeket és a szabályokat negálni akaró társaságot, amely az egyik legautokratikusabb szerveződésben próbál rendet teremteni, és ahol minden szabályt a főnök hoz, aki az egységnyi, világvége hosszú időszakok végén szigorúan számoltatja el saját „jómunkásembereit” is?

Nejem persze rögtön rávilágított arra, hogy az ördög akkor örül igazán, ha nem veszik komolyan, mert így tud igazán közel kerülni az emberekhez, de kérdem én, 12 éves kor felett lehet ördögi hatalma az emberek felett az olyan együttesnek, amely a világvége üzenetet doomnak/Blue Oyster Cult féle rocknak álcázott discoval, és Bee Geest idéző vokálmunkával megtámogatott, amúgy dallamos és táncolható rockzenével próbálja rátuszkolni a meghökkent potenciális hívekre?

Nem vagyok egy megveszekedett doom fan – az esküvői lakodalmamon bevallom, nem a funeral dance valamelyik pulzuskímélő lemeze szólt – de azért még én is érzem annak disszonáns jellegét, amikor két hallgatás után a szomszéd Mari néni is a csapat Satan Prayer c. számát dúdolgatja, miközben meg-megrebbenti a csípőjét a táncos ritmusok hatására. Oké, nem biztos, hogy a stílusnak ki kell vetnie magából minden olyan elemet, ami magában hordozhatja a popularitás jellegét, de a rajongókat muszáj előre figyelmeztetnem, hogy a felhangzó zenének több köze van a pophoz, mint a metalhoz, még akkor is, ha néha el-elkószál egy doom riff, és az énekes fátyolos stílusa amolyan Mercyful Fate-light  érzéssel birizgálhatja a Diamond hiányban szenvedő betegeket.

Mindezek ellenére, bevallom, nem figyelve a bugyuta szövegekre, időlegesen kellemesen elszórakoztatott a csapat, mert alapvetően dallampárti vagyok, és végre komloly és megalkuvást nem ismerő heavy metal fanként szabadon örülhetek a popmelódiáknak anélkül, hogy bűntudatom lenne, mint a látens buzinak a török fürdőben a pornót néző képviselőnek a parlamentben.

Pontszám: 7