Cellador: Enter Deception

írta garael | 2006.07.16.

Megjelenés: 2006

Kiadó: Metal Blade/HMP

Weblap: www.cellador.com

Stílus: nagyon speed metal

Származás: USA

 

Zenészek
MICHAEL GREMIO - ének CHRIS PETERSEN - gitár BILL HUDSON - gitár VALENTIN RAKHMANOV - basszus DAVID DAHIR - dob
Dalcímek
1) Leaving All Behind 2) A Sign Far Beyond 3) Never Again 4) Forever Unbound 5) Seen Through Time 6) Wakening 7) Releasing the Shadow 8) No Chances Lost
Értékelés

Amerikában minden más. Minden nagyobb, minden szebb, és ami eme kritika szempontjából releváns: minden gyorsabb. No, nem csak az életre gondolok, melynek erkölcsi tanulságait egy-egy szappanoperába tömörí­tik némi narrátoros segí­tséggel, hanem a metal zene meghatározott szegmensére is. Tehát - s jöjjön most a meglepetés -, Amerikában még az Iron Maiden is gyorsabb. S hogy hogyan lehetséges ez? Nos, az öreg Eddie-nek - az európai metál társadalom jelentős részének nagy bánatára - nem sikerült lefejelnie a NU-metal szörnyetegeit, és nem is valami szuper anyagcsere-gyorsí­tó készteti az öreg angol csataméneket galoppból eszeveszett hasmenéses vágtába, hanem egy fiatal amerikai csapat döntött úgy, hogy ad egy kis vérfrissí­tést a mostanában zombi attitűdbe merevedett csoszogó léptű albioni szörnyetegnek. Persze, most kárörvendve azt is mondhatnánk: ezúttal nem az amcsik találták fel a spanyolviaszt, hiszen a turbófröccsöt már korábban megitta egy nemzetközi csapat, a Dragonforce, kik új dimenzióba helyezték a sebesség fogalmát. Ám mí­g az egy főre jutó hajhosszúságban verhetetlen banda a német speed-power metal Clark Kent-jéből varázsolt Supermant, addig a nebraskai srácok - mint a fentiekből kiderült - Eddie - t támasztották fel a koporsóból, ráadásul valami gonosz vudu mágia segí­tségével még a jó öreg Dickinson hangját is ellopták. S hogy milyen lett a végeredmény? Ha tehát a Dragonforce internacionalista szellemét vesszük alapul, akkor azt is mondhatnánk: a sárkány meghágván az angol telivért, igen jól sikerült gyorslábú kreatúrát hozott létre. És hogy eme kicsiny szörnyszülött genetikai kotyvaléka nem termelt ki új minőséget? Oda se neki, a kis Rém Rudi azért megfelelően kellemes ordí­tásokra képes, melyek el nem í­télhető módon a legtöbb ortodox metalista számára kellemes perceket jelenthetnek, hiszen vágtájába még némi germános szögletesség is került, mely a lemez tanulsága szerint végül is háttérbe szorí­tja a brit galopp könnyed lihegését. (hiába, a megbonthatatlan német-angol barátság:D) A lemez első három száma a fentebb leí­rtak szellemében fogant: Bruce Dickinson mintegy 20 évet fiatalodva, 100 méteres sprintben vág neki a jól ismert dallamfordulatoknak, olyan visí­tással indí­tva a Never Again c,.számot, melyet minden bizonnyal az eredeti kardmester is meghallhat, a riffek pedig fast forward-ra álí­tva parancsolják haptákba a középtempókba belepunnyadt hallgatót. A változás aztán a Seen Throught Time c. számtól következik be, olyan fordulattal, amihez hasonlót a Dallas nézők érezhettek, mikor kiderült, hogy Bobby halála csak álomkép volt: Eddie ismét nyugalomba vonul, - az ő ideje itt lejárt - és az amerikai hajó némileg keményebb hullámú vizekre evezvén a kontinentális speed metal neoklasszikus hőseit idézi meg. Sajna itt bizony kissé elkezd bukdácsolni az a fránya ví­zi jármű, a további számokban a sebesség ellenére már nincs annyi spiritusz, hogy megfelelő révbe értessék a bandát. Kissé megkopott eurometal klisék zúdulnak a fülünkbe, melyek ugyan kellemes deja vu-vel idézik meg a Helloween egy-egy alkotói korszakát, ám az a rajongói báj, melyet a Maiden Fastremasterek okoznak, sajnos nem tud visszalopakodni.

Pontszám: 8